Kiadó:
Blacklake

Honlapok:
www.damian-wilson.net
facebook.com/officialdamianwilson

Bár régóta a Threshold fan club tagja vagyok, sőt Damian Wilson más jelenéseit is igen nagyra becsülöm (Headspace, Star One, Ayreon), be kell vallanom: ez az első Wilson szólólemez, amit meghallgattam, pedig 1997 óta már jó pár ilyennel örvendeztette meg rajongóit. A tét tehát az volt a "Built For Fighting" kiértékelésekor, hogy vajon ez a szimpatikus muzsikus magánzóként is megállja-e nálam a helyét, vagy csak mint a Groom-West páros (Threshold), Arjen A. Lucassen, vagy Adam Wakemen "szócsöve".

Tényleg nem voltak bennem előítéletek, teljesen friss aggyal, nyitott lélekkel álltam neki a hallgatásnak, de gyorsan eldőlt, hogy ez nem az én műfajom. Vitathatatlanul zenei az egész, de inkább nevezném pop rocknak, néha kifejezetten popnak, mint bárminek, amihez Wilsonnak eddig énekesként köze volt. Ártalmatlan, szellős hangzás, szórványos, erősen leszabályozott gitárszólók, édeskés dallamok: mintha Robert Plant énekelne Bruce Springsteen dalokat. Vagy valami ilyesmi.

Nehezen tudom elképzelni, hogy ezt az albumot Wilson gyakorlatilag a Headspace muzsikusaival játszotta föl, a hangmérnöki feladatokat pedig az a Jens Bogren-Tony Lindgren duó látta el a svédországi Fascination Street stúdióban, akik eddig Opeth, Katatonia, Soilwork, Dark Tranquility, Kreator, Devin Townsend és Paradise Lost lemezek hangzásáért voltak felelőssek.

Furcsa (s ezzel egy kicsit el is árulom magam), de nekem az egész albumon a "Somebody" című Depeche Mode klasszikus kicsit tempósabb földolgozása tetszik a legjobban. A balladát Wilson már évek óta nyomja koncertjein akusztikus verzióban. Ez viszont dalszerzőként nem Wilsont, hanem Martin Lee Gore-t minősíti.

Tartuffe