Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.opeth.com
facebook.com/Opeth

A "Heritage" (2011), "Pale Communion" (2014) és "Sorceress" (2016) triumvirátusa után senkinek sem lehet illúziója: az Opeth, de leginkább Mikael Åkerfeldt, aki a banda teljhatalmú zenei és művészi irányítója, személyiségváltozáson esett át: önmaga maradt ugyan, megmaradt az önazonossága, de a kifejezésformák (s talán kicsit a mondanivaló is) lecserélődtek. Nem állítom, hogy a folyamat, ami egy alternatív fölfogású progresszív metál bandából vintage prog rock, retro hard rock csapatot faragott, visszafordíthatatlan. Åkerfeldtben és zenésztársaiban simán benne van egy újabb fordulat, a frissesség, hitelesség, kísérletezés igénye még váratlanabb stílusgyakorlatokra is ösztönözhetik őket.

Jómagam sohasem voltam nagy Opeth rajongó; nem tudnám megmagyarázni (főleg nem objektív tudományossággal), hogy miért követtem pályafutásukat mindig kimért, hűvös szimpátiával. Valahogy nem éreztem, hogy hozzám beszélnek. A "Heritage" volt az első album, amire fölkaptam a fejem. Nem azért, mert annyira tetszett az album, hanem mert egy olyan irányba indultak el, mely magában hordozta egy kései, bensőséges barátság kialakulásának ígéretét. Ez be is következett a "Pale Communion"-nal, ami még engem is meglepett azzal, hogy az éves összesítés ezüstérmese lett. Fantasztikus album: minden retrográd jellege ellenére is friss, agyas, érzelmes, izgalmas alkotás, ráadásul egy "baljós" hangulatú, de kristálytiszta hangzást sikerült hozzá kikeverni.

Mindezt előrebocsátva aligha lehet meglepő, hogy a "Sorceress" megjelenését tűkön ülve vártam. Sajnos lelkesedésemet, gyorsan és szívtelenül lehűtötte Åkerfeldt zenei evolúciójának legújabb állomása. Számomra érthetetlen módon, az előbb említett vintage hangzást, ami azért arányosan, élesen és – jó értelemben – modernül szólt, sikerült elrontani azzal, hogy a banda egyik legizgalmasabb muzsikusát, Martin "Axe" Axenrot dobost lezavarták a pincébe. Vagy valami ilyesmi. Igazából fogalmam sincs mi történt, de az eddig kifogástalan dob sound ellaposodott, tompán és mélyen puffog, ami csúnyán rányomja a bélyegét az egész anyagra. Erről mindjárt a Brainstrom "Memorial Roots" (2009) lemeze jut eszembe, amit kb. ugyanígy tettek tönkre (szerencsére éppen a napokban jelent meg egy teljesen újrakevert "Re-Rooted" kiadása). A minősíthetetlen dobhangzás vágta gajra annak idején a Status Minor "Ouroboros" című albumát is. Mindezt pedig tetézi, hogy a ritmusszekció másik tagjának, Martín Méndeznek bőgőjét is otromba módon túlvezérelték. "Why, oh, why???"

Azért, ha a csalódottság és tehetetlen méreg ködét heves karcsapásokkal eloszlatom, el kell ismerjem, a "Sorceress" hamisítatlan (neo-)Opeth termék, és vannak is rajta értékes, tetszetős pillanatok. A "Persephone" akusztikus gitáros felvezetője pl. stílusos, hangulatos indítás, amit a címadó hibátlan szaggatása követ. A "Will O The Wisp" is jellegzetes Åkerfeldt ballada, az "Era" pedig az általam nagyra becsült "Pale Communion"-on is büszkén megállná a helyét. A "The Wilde Flowers" dallama azonban leginkább egy óvodás mondókára, daljátékra emlékeztet; nem értem az album közepének ellaposodását sem, de a "Strange Brew" Hendrixes, Creames (talán a cím sem véletlen) áthallásait sem tudom hova tenni.

Mindent egybevetve nem rossz album ám ez, csak éppen jelentős megereszkedés a lenyűgöző közvetlen elődhöz képest, és a hangzás nagyon sokat ront az összképen. Biztos nagyon sok munka van benne, nekem mégis kicsit összeszedetlennek tűnik, a dallamokon és az egységes elgondoláson, megformáláson még kotlani kellett volna talán.

Tartuffe