Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.glennhughes.com
facebook.com/glennhughesonline

Elsőként a promó-duma: "Ez 8 éve az első szólólemezem és kb. 25 éve a legkeményebb." A kijelentés első része vitathatatlan, objektív tény. A második már nézőpont kérdése. A most 65 éves brit rock legenda, akinek sem fizikai formáján, sem hangján nem tetten érhető az öregedés, valóban fiatalos anyaggal rukkolt elő, méghozzá olyan minőségben, amilyet tőle éppen 20 éve hallottam utoljára. Az 1996-os "Addiction" volt az utolsó olyan Glenn Hughes album, amit elejétől végig szerettem. Szerintem a "Resonate"-hez leginkább az a lemez volt fogható, amit a drogokról leszakadt, testileg-lelkileg letisztult Hughes akkor Marc Bonilla gitáros segítségével írt meg. Az "Addiction" – bár bizonyos mértékben magán viselte a '90-as évek közepén divatos zenei irányzatok nyomait – mai füllel hallgatva is hibátlan teljesítmény, és (épp itt szállnék némileg vitába az énekes-bőgős promóciós fölvezetőjével) simán van olyan kemény, sőt komorabb (!), mint az idei megjelenés.

Persze eszemben sem áll kötekedni Hughes-zal, aki iránt egyrészt óriási tiszteletet érzek, másrészt egy kicsit félek is tőle, mert szinte túlvilági az, ahogy néhány kortársával ellentétben kirobbanó formáját ma is őrzi. Inkább csak örülök annak, hogy a Frontiers kiadó jóvoltából itt van tőle egy újabb ütős és dögös hard rock lemez, amit ezúttal nem Marc Bonillával, hanem Søren Andersen dán gitáros-producerrel együtt készített. Az ő párosukhoz csatlakozott még Pontus Engborg svéd dobos és Lachlan "Lachy" Doley billentyűs, akinek ötletes és karcos Hammond-játéka – amúgy Jon Lordosan! – módfölött üdítő színfoltja az albumnak. Két nóta erejéig beszállt a "játékba" Chad Smith, a Red Hot Chili Peppers és a Chickenfoot ütőse, Hughes régi nagy cimborája (lásd a mellékelt klipes "Heavy"-t!).

Bárki is vonuljon Hughes-zal együtt stúdióba, ahhoz kétség sem férhet, hogy itt ő a főszereplő. Mindent dominál ez a kolosszális, fehér testbe szorult fekete hang, de – s erről sokan megfeledkeznek – hangszeresnek sem utolsó; sőt, akkor sem beszélnénk mellé, ha ezt az albumot alapvetően bőgő-vezérelt muzsikaként jellemeznénk. Ezzel tulajdonképpen nem is lenne baj, de azért megjegyzem, hogy a lemez "rezgéséből" nem elvett volna, hanem inkább hozzáadott volna egy kicsit bátrabb és technikásabb gitárjáték (a klipes "Heavy"-ben pl. egyáltalán nincs szóló!).

Hughes ezúttal azoknak is kedvezett, akiknek annak idején nagyon bejött a Tony Iommis "Fused", a "Flow" pl. akár azon a lemezen is szerepelhetett volna. Funky meg soul ide vagy oda, Hughesnak azért mégiscsak ez a keményebb stílus áll legjobban, bár hozzáteszem – rögtön meg is cáfolva önmagam – a könnyedebb blues-funkos "Landmines" pl. szerintem az egyik legjobban sikerült dal az albumon. Akkor egyezzünk meg inkább abban, hogy Hughes univerzális zseni, és a "Resonate" ennek a géniusznak igen szerencsés csillagzat alatt született kompendiuma!

Tartuffe