Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.kreator-terrorzone.de

Elérkezett az a "történelmi pillanat", hogy thrash album kritikájának megírására adtam a fejem. Ennek azért voltak már előzményei, lásd az Anthrax legutóbbi albumának ügyeletes kedvenccé nemesedő klipjeit, de ez persze nem jelenti, hogy a stílus elkötelezett híve és szakértője lettem. Ennek ellenére volt merszem belevágni a Kreator megjelent lemezének ismertetésébe, hadd legyek én a szakértők céltáblája, ha esetleg hülyeséget írok.

Megvallom, a thrasht mindig is olyan power metal irányzatnak tartottam, amelyben a dallamot ritmuskovácsok kalapálják, és az énekesnek kötelező a hangszálait faágakra cserélni. Leegyszerűsítő véleményemet persze megtartottam magamnak, hiszen a stílus albumaira jutó remek gitárosok aránya messze túlmutat az átlagon, a klasszikus szólókból pedig aranykönyvet önthetnének az ötvösök.

A "Gods Of Violence"-ben mégsem a szokásos thrash erények – a brutális tempó és annak gyakran bravúros váltásai, valamint a főnököd ötleteiből származó harag levezetésére tökéletesen megfelelő zenei pumpa – tetszenek, hanem a dallamok finom bevezetése, melyek ugyan nem éppen a cizelláltság mintapéldái, ám remekül illeszkednek a horzsoló riffek agresszív hatásához. Ez a tulajdonság persze megvan a göteborgi death-ben is, amit Petrozzaék egyáltalán nem utasítanak el, így a végeredmény egy amolyan thrash-power-death elegy, amiben mégis a dallamok és a riffek egysége jelenti a fő alkotóelemet. Ez azonban nem meglepő, a bandára mindig is jellemző volt a kísérletező hajlam, emlékezz csak az "Outcast"-ra, vagy az "Endorama"-ra, amelyeket minden bizonnyal nem fognak a zenei laboratóriumokban spirituszba ágyazva thrash címkés üvegben tárolni.

Az új album azonban szerencsére nem ilyen, inkább nevezhetjük a "Phantom Antichrist" – szegény Tartuffe, most biztos fogja a fejét ilyen címek hallatán – folytatásának, már ami a dallamosabb megközelítést illeti. A három klip nem véletlenül az album talán legemészthetőbb darabjaiból készült: a "Totalitarian Terror" és a "Satan Is Real" kissé komótosabbá téve akár a Grave Digger régebbi, agresszívabb lemezein is szerepelhetnének, de a záró, hét perc fölé nyúló "Death Becomes My Light" galoppozó, Maidenes ritmusai sem fogják elrettenteni a lágyabb stílusok szerelmeseit.

A gitárszólóknak természetesen központi szerep jut, ebben pedig hibátlanul teljesít a csapat: van itt dallamokat "lehárfázó", énekeltetős mozgalmi darab, technikás, gitársulis példaként szerepeltethető virtuozitás, vagy egyszerű, falba öklözésre buzdító ipari forgácsolás. Sami Yli Sirniö remek gitáros, ráadásul úgy érzi a hangsúlyok elhelyezését, mint Schwarzenegger a tárcsásokét – a briliáns technika és a metal egyik  lényegét jelentő agresszió szerves egységének mintapéldái.

A szövegekről is írhatnék, de minek? Feddje azokat jótékonyan a feledés fátyla, talán egy Uwe Boll horror lebutított forgatókönyvének alsó színvonalát elérhetnék, ha egy esztéta csapat kétheti munkát rááldozna. De nem is ezért ajánlom hallgatásra az albumot: remek bevezető lehet a stílus világába azoknak, akik eddig idegenkedtek a thrash dallamokat leegyszerűsítő, agresszív és gyors módszereitől, esetleg a sok édeskés refrén után vágynak valami keményebbre is. (Nem, ezt a mondatot nem egy pornófilm Kovis ajánlójából szedtem.)

Garael