Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
facebook/placevendome

Az első klip, majd az album meghallgatása után már fogalmaztam is magamban azokat a sorokat, melyek a Ward-projekt kifulladásáról szólnak, nem fukarkodván az elégedetlenséget kifejező jelzőkkel, aztán... aztán meghallgattam még egyszer és még egyszer, a dallamok pedig úgy lopták be magukat a fülembe, mint  Alien a petéit az emberi testbe – remélem, nem kirobbanva fognak távozni.

Mint tudjuk, Kiske a produkciókhoz kezdetek óta csak a nevét, no és csodálatos hangját adja. Nem történt ez másként most sem: egy egész zenész-válogatott dolgozott  azon, hogy a mester hangja alá a megfelelő dallamokat ültessék. Ez persze nem feltétlenül biztató – főleg annak fényében, hogy az énekes a Unisonic beindultával be is akarta fejezni itteni ténykedését. Mert ebből eredendően lehetett volna az album széteső, vagy egyenetlen színvonalú, de úgy érzem, ezúttal a kiadó megbízásából igazi fémkalapáccsal sikerült egyenletesre formálni a végeredményt. A sztenderd Frontiers bérírnokok, Alessandro Del Vecchio és Magnus Karlsson a meghívott további dalszerzők hatására jobbik formájukkal hozakodtak elő, ami nem meglepő, hiszen Jani Liimatainen (Cain's Offering, ex-Sonata Arctica), Olaf Thorsen (Labyrinth), Fabio Lione (Rhapsody, Eternal Idol, Angra) – igazi meglepetés, hiszen dalszerzőként még nem találkoztam az olasz énekessel –, Simone Mularoni (DGM) vannak olyan jó zenészek, hogy inspirálni tudják egymást még digitális úton is, ahol a múzsa minden bizonnyal bitekre bontva csókolta homlokon a szerzőket.

Nem véletlenül hozakodtam elő a fémkalapáccsal: az album – főleg az első fele – erősen gitárcentrikusra és impulzívra sikeredett, és ha azt mondom, egy-egy szóló erejéig  Gus G. és az örök haver, Kai Hansen is bekerült az alkotói brigádba, akkor azon lepődtem volna meg igazán, ha az AOR-ra általában jellemző billentyű dominaként uralta volna el a hangzást.

Kiske pedig fantasztikus formában van: ezúttal ismét "lebegtetősre" veszi a figurát, – akit ez idegesít, az minden bizonnyal most sem fog örömkönnyeket hullatni – orgánuma és azok a fantasztikus magasak pedig semmit sem koptak az évek folyamán. Ennek lehet több oka is, egyrészt a szerencsés genetika, másrészt a tudatos életmód, aminek követésében hősünk nyilatkozatait és elveit ismerve abszolút biztos vagyok.

Ugyan az előzetes nyilatkozatokban progresszívabb és a rockosabb lemezt ígértek, a végeredményben annyi a progresszió, mint fegyvermágnásban a pacifizmus, legfeljebb a "Hereafter" – ez kollégánk szerint egy DGM lopás, ami a szerzőt tekintve legfeljebb önmagunk idézése, hehehe – elejének megtört ritmusai hökkenthetik meg egy pillanatra a hallgatót, de aztán rendeződik minden, és a dallamok már a slágerek folyamatát követve olvadnak az ember fülébe. Szerencsére az ígéret másik része igaz, már ami a lemez kétharmadát illeti, a dalok nem azt ifjú Werther szerelmes szenvedéseit akarják hangjegyekbe oltani, így viszonylag kevés papír zsebkendővel megússzuk, jóllehet az album egyik csúcspillanata a lírai "Strong": azt hiszem, ebben a dalban Kiske élete egyik legnagyszerűbb teljesítményét nyújtja, ami nem semmi, mert versenytárs akad elég.

Elégedettek lehetünk hát a végeredménnyel, még akkor is, ha a Helloween koncert-reunionja minden bizonnyal ráveti árnyékát az új Place Vendome megjelenésére – mondom ezt annak fényében, hogy elégedettségemhez azért jócskán hozzájárult Kiske pazar teljesítménye és a vendégzenészek nevéből fakadó tudattalan felülértékelés.

 Garael