Kiadó:
Century Media Records

Honlap:
www.dreamevil.se

Aki rendszeres olvasója blogunknak, és esetleg az én írásaimnak – dicséret érte – az minden bizonnyal tisztában van, mennyire is szeretem a csapatot: működésük szüneteltetése egyik olyan fájó pont volt, amit akkor éreztem, ha többre érdemes, ám a süllyesztőben eltűnt, egykor kedvenc albumaim közé sorolható műveket leszállító együttesek jutottak eszembe, úgy, mint a Dionysus – ami még blogunk nevéhez is remekül passzol –, a Nocturnal Rites, a Symphorce, vagy a Jacob's Dream.

Éppen ezért is ért a hír úgy, mint mikor az ember megüti a lottó ötöst – no jó, annyira nem meghatározóan, de egy rosszul sikerült éjszaka „eredményével” felérően (ilyenbe szerencsére évek óta nem futottam bele, mert jól alszom) –, hogy a Dream Evil hosszú ideig nyúló passzivitását megtörve döntött: ismételten pozicionálják magukat a metal térképen, és éppen ezért határoztam el, hogy ezt az albumot, ha törik, ha szakad, szeretni fogom.

Aki emlékszik még a kezdetekre, az minden bizonnyal jól tudja, hogy a Firewind és Mystic Prophecy mellett ez az együttes is Gus G. egyik projektjeként indult, ami aztán önállósította magát, és a gitármágus távozásával teljes értékű bandává vált, élén azzal a Niklas Isfeldt énekessel, akinek képességeit a török történetírók minden bizonnyal a bülbül madarakéhoz hasonlítanák, akik tudvalevően úgy énekelnek, mintha mézzel kenegetnék a hallgatók fülét.

Azt ugyan nem tudom, hogy milyen, ha mézzel kenegetik a fülemet, ráadásul egy metal műfajban illik inkább valami keményebb anyagot az élvezet eszközének nevezni, ám az bizonyos, hogy Nils egyike a legalulértékeltebb tehetségeknek, és ha lenne igazság a Földön, akkor a Dream Evilben énekelne. Hogy ez így van? Igen, de egy olyan Dream Evilben, ami csarnokokat tölt meg, és tagjai falra kirakott poszterekről vigyorognak az olvadozó leánykákra, és a keménykedő kamaszokra. Ja, hogy ez nem a nyolcvanas évek? Akkor ugorjunk.

S hogy sikerült-e megszeretnem az albumot? Kétségtelen, bár nem igazán úgy, ahogy azt elterveztem: rongyosra hallgatva, és kínos erőlködéssel győzködve magam, mennyire jó is az, amit hallok. Mert az igaz, hogy tetszik, de csak úgy, mint a Star Wars legutóbbi fejezetének darabja, aminek sikerét a korábbi filmekből újramelegített jelenetek adták: nos, Dream Evilék hasonló úton járva elkészítettek egy olyan albumot, amin régebbi sikereik sémáit, dallamait és riffjeit  hasznosították újra, és ha a diszkográfia darabjait a magadévá tetted, akkor ezzel itt sem lesz gond. Sajnos azonban semmi-de semmifajta újdonsággal nem szolgáltak a fiúk, és kissé pofátlannak érzem ezt a patikamérlegen kiszámított attitűdöt – mint ahogy a Lucas jogokat felvásárló a Disney-nél is –, amiben annyi a kockázatvállalás, mint Parkour-fesztiválon a küszöbről leugrás.

Mégsem tudom azt mondani, hogy "Tudjátok mit? Eredjetek ti a francba!”, mert a lemez tökéletesen alkalmas a nosztalgia megteremtésére, olyan deja vu-t okozva, amit újra és újra szeretnél átélni. (Innen sejtem, hogy az együttes visszalépett – mert azért süllyedésről ne beszéljünk – a hobbizenekar státuszba, s az "Antidote" ökörködős, parodisztikus klipje nem más, mint kötöttségektől mentes hitvallás az örömzene mellett.) A gitárok a valamikori erőt újraidézve reszelnek, a dobok mennydörgés-szerű törzsi ritmusokat robbantanak – bár azért hiányzik Snowy Shaw ötletes ritmizálása – és Nils hangja sem kopott meg az évek folyamán. Az viszont igaz, hogy ezúttal nem sikerült olyan kiugró, az egész lemezt a vállán vivő slágert teremteni, mint mondjuk a "The Chosen Ones", vagy a többször is újrahasznosított "The Book Of Heavy Metal", sőt, továbbmegyek, igazából a refrének kissé kidolgozatlan, egyszavas ismétléseken alapuló volta jelentik a lemez leggyengébb pontját. Ez viszont baj, főleg egy olyan csapatnál, ahol nem igazán az instrumentális egyéni teljesítmény, hanem az összhatás mindent elsöprő, himnikus jellege a lényeg, olyan dallamok tolmácsolása, amiket öklöt rázva, vagy érzelmes balladaként szemet törölgetve tudunk újra- és újraidézni.

A többi viszont klappol, és ha most ismerkedsz a csapattal, olyan eszenciát kaphatsz, ami egy paraszthajszállal alacsonyabb színvonalon, de össze tudja foglalni a Dream Evil zenei világát. Én azonban, mint rutinos leves fogyasztó, azt szeretném legjobban, ha az a hajszál ne lenne ott.

Garael