Kiadó:
Cromonic Music

Honlapok:
www.cromonic.com
facebook.com/cromonicsweden

Múltkor éppen azért ontottam bitekbe könnyeimet, hogy az európai power metal milyen válságba jutott, erre mit ad az ég, itt jön egy teljesen ismeretlen svéd csapat és lejátssza a csillagokat az égről – el is kezdtem gondolkodni azon, hogy elmegyek valamelyik sivatagos afrikai országba esőcsinálónak, csak elég könnyet kell gyűjtenem.

Az persze köztudott – és ezt empirikus kutatások is igazolják, amiket szerencsére nem brit tudósok vezettek le –, hogy ha egy csapat Svédországból jelenteti meg albumát, a minőségnek nem előfeltétele a hosszú zenei múlt: itt bizony a csikóévek is szinte tökéletes produkciókat fialhatnak. Komolyan, lassan eljutunk oda, hogy a színvonal egyik jelzője a "svéd" lesz, legalábbis a power metalban – egyébként is mennyivel szemléletesebb, mint a "cool", vagy a "zsír". Ez persze csak félig-meddig igaz, mert a csapat magját alkotó zenészek már 2005-ben összeálltak Frenetic néven, és a zenekari fotókat elnézve nem ők lesznek a tinilányok kedvencei – de talán még a tinifiúké sem.

Az együttes tehát abban a németnél kevésbé játékos, talán szigorúbb powerben utazik, ami azonban nem nélkülözi a heroikus énektémákat, de a kemény faaprítást sem, így kapjuk meg azt a jellegzetes zenei képletet, aminek az eredménye mindig az ötös. (Talán az egykori finn együttes, a Twilightning zenei világa köszön leginkább vissza; már aki emlékszik még rájuk.)

Ezek után persze nem kell ecsetelnem a zenészek felkészültségét – jóllehet Svédországban nem zenei akadémiákra költik a pénzt, hogy aztán kiöregedett bérzenészekkel próbáljanak meg karriert csiholni –, a debüt albummal jelentkező fiúk abszolút mesterei hangszereiknek, és az énekes, Pasi Humppi – jók ezek a Pasik, legalábbis a metalban – is képes bármit kiénekelni, legyen az Helloween-szerű magasokkal, vagy acsarkodóbb rekesztéssel teli dallam. Lehet, hogy névrokonságról van szó, de a basszust és a gitárt kezelő zenészek valószínűleg testvérek, így aztán az esetleges hibák is a családban maradnának – már ha lennének. Különösen Patrik munkáját tudom megdicsérni, a "Revenant" keleties szólója, vagy a "Time" dallamorgiája elég arra, hogy ha úgy tartja kedved, végig csak a gitárra figyeljél, már ha nem ragadnak magukkal az élvezetes, de nem szirupos dallamok.

Ilyenkor aztán elgondolkodik kicsit az ember, hogy mi lehet ott a levegőben, vagy talajban, ahol ilyen debüt albummal tudnak csapatok tucatjai jelentkezni. Állami dotáció biztos van, bár a svéd életszínvonal talán még enélkül is biztosíthatná az egyáltalán nem olcsó zenei időtöltést – jóllehet hobbiról ilyen színvonalnál nem igazán szerencsés beszélni –, és hát persze ösztönző verseny, aminek során a zenészek nem ülnek bele abba a posványba, amit a honi szeretet biztosít, vagy megenged. (Pedig ez a fajta zene inkább csak Európában követel magának figyelmet, Amerikában a metalnak már más útjai vannak.)

Végül is mindegy, a lényeg a végeredmény, ami egy újabb év végi listás esélyest hozott: lenne ilyen meglepetésekkel teli ez az év, és akkor minden bizonnyal örömkönnyekkel sírnám tele az oldalt.

Garael