Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.anubisgate.com
facebook.com/AnubisGate‎

Folytatódik a dán Anubis Gate és az amerikai Nightmare Records együttműködése. A megszokott két év helyett ezúttal hármat kellett várni az új albumra, de talán nem lövöm le a poént, ha már most előrebocsátom: megérte. Arról persze szó sincs, hogy a banda – mely dallamossága ellenére mindig is nehezen emészthető progresszív metál muzsikát játszott – hirtelen könnyed hard rockra váltott volna. Sőt! Már a lemez címe és beköszönő nótája egyértelművé teszi, itt igen sötét hangulatú, mázsás súllyal mellkasunkra telepedő zenét rejt a baljós érzeteket ébresztő CD borító. Ha efelől bárkinek kétsége támadna, vessen egy pillantást a lemez magját képező három dal címére: Black, Blacker, Blackest… Lehet ott valami Dániában, ami kitermeli ezeket a szívszorító, éjfekete hangulatokat: gondoljunk csak a Beyond Twilightra és Zierler 2015-ös szólóanyagára. Persze ilyesmi máshol is "terem": Darkology, Outworld, Division By Zero, Chronos Zero, csak hogy párat említsek…

Már a legutóbbi, "Horizons" című albumon is megfigyelhető volt egyfajta súlyosodás, jó értelemben vett kemény(k)edés, és a hangzáskép is jó irányba változott, hiszen a korábbi lemezekhez képest itt szinte már nyoma sincs annak a műanyag, bántóan szintetikus soundnak, ami régen oly könnyen kedvemet szegte. A muzsika is színesebb lett, bár ez alatt nem azt értem, hogy kevésbé "feketével takart", inkább, azt, hogy kevésbé vegytiszta, lineáris. Ezen a lemezen (kellemes) meglepetésemre két orientális hangulatú nóta is helyet kapott (The New Delhi Assassination, Operation Cairo), és talán a 2013-as EP Pink Floyd földolgozása (Sheep) hozta meg a kedvet a progresszív ősatyákra való zenei utalásokhoz is (Too Much Time, Blacker, From Afar).

A lemez amolyan tematikusan összefüggő, de még nem igazán koncept album: a közös nevező, hogy a dalok olyan emberekről szólnak, akik szó szerint és képletesen a sötétben élnek: elmeháborodottak, bérgyilkosok, terroristák stb. Ezt figyelembe véve a zenei aláfestés telitalálat. Azt kell mondjam, hogy ebben a komor, baljóslatú, szívszaggató univerzumban most az Anubis Gate sokkal nagyobbat alkotott, mint az Adagio. Az egyetlen vonatkozás, amiben nem múlja fölül Stephan Forté nagy visszatérésnek szánt középszerű produktumát (Life), az a gitárszólók technikai polírozottsága – jóllehet a Kim Olesen-Michael Bodin páros sem piskóta.

Nem könnyű anyag, esélyt kell neki adni, sokszor figyelmesen és türelmesen végighallgatni – ami nem mindig egyenértékű az ún. jóra hallgatással. Ez elsőre is jó, csak éppen nehezen befogadható. Lezárásként mindenképpen tisztáznom kell: az Adagio recenziómért kapott kritikák lepattognak rólam, mert a "Covered In Black" – bár nem tökéletes – egyszerűen zeneibb (bármit is jelentsen ez).

Tartuffe

Mentés

Mentés