Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.steelheart.com
facebook.com/OfficialSteelheartt

Jóllehet, magam is beleestem korábban abba a hibába, hogy a jellemzett lemezt a készítés stílusa miatt húztam le, ám az eltelt éveknek köszönhetően némileg okosabb tapasztaltabb lettem és természetesen – most jöjjön a kollégák kötelező fényezése! – társaim példája is kifejtette áldásos hatását; egyszóval talán sikerül megszüntetnem azt a hibás attitűdöt, amit egyes zenei stílusok esetében tanúsítottam, és mára már eljutottam arra a pontra, hogy kijelentettem: ócska stílus nincs – no jó, a lakodalmas rockot kivéve –, csak ócska zene.

Ettől függetlenül annyit megengedhetek magamnak, hogy a kilencvenes években megjelenő grunge-nál jobban szeressem az aréna-hard rockot, és elismervén az előbbi erényeit, még mindig jobban dobbanjon a szívem – még ha acélból is van – a Steelheart első két albumára, mint az azóta megjelent három, kereskedelmileg – és talán művészileg is – értéktelenebb Matijevic műre. Mert hát nyilvánvaló, hogy mára a banda az énekes egyszemélyes projektjévé alakult, aminek nem sok köze van a valamikori szuper-grúphoz, sem a tagságot, sem a zenei stílust tekintve – az egyedüli állandóságot pedig Matijevic kopni nem akaró, fantasztikus hangja jelenti, amit aréna rockos környezetben utoljára a Rock Star c. filmben hallhatott a koncerteket nem járó nagyérdemű. (A koncertlátogatók persze el-elcsíphettek egy-egy Steelheart klasszikust, és élőben is tapasztalhatták, hogy hősünkön sem kinézetét, sem vokális adottságait tekintve nem fog az idő.)

Azt, hogy a Steelhearttal kapcsolatban el tudom fogadni az utóbbi évek grunge-közeli, Led Zeppelin-féle világ preferálását, bizonyítsa a bandával kapcsolatos ügyeletes kedvencem, ahol már látens – mit látens, nagyon is szembeszökő! – módon előretört Matijecvic vonzódása a jelenlegi lemezen megteremtett klasszikus stílushoz, ami  – ellentétben az énekes nyilatkozataival, melyekbe akár a kezdeti időkhöz történő visszatérést is "bele" lehetett olvasni – maradt az utóbbi három albumon megszokott. Nüansznyi változások persze vannak, talán több a Zeppelin íz – amibe Matijevic Plant-féle nyújtásai ismerős hangokat plántálnak a hallgatóba –, a korai idők pomádés világát igazából csak a két gyorsabb szerzemény, a címében is nyolcvanas éveket idéző  "My Dirty Girl"  és a "Got Me Runnin'" képviseli, azt is inkább idézőjelbe téve – talán a véletlennek köszönhető, hogy nekem azok is tetszenek a legjobban. De hogy ne essek abba a bűnbe, hogy meghazudtolom a kritikám elején leírtakat, el kell ismernem, hogy két-három groove-osabb, ősmetálos/grunge-közeli szerzeményt – a  "Come Inside" tiszta Audioslave, hallgasd csak a gitárok sistergését! – is szívesen hallgatom, melyek mindenképpen jobban sikerültek, mint múlt lemezes társaik. Azt viszont már igazán nem tudom tolerálni, hogy az album mintegy felét akusztikus-félakusztikus merengős szenvelgések foglalják el, melyekre sok mindent lehet mondani, de hogy szórakoztatóak – netalántán "művésziek" –, semmiképp.

(Azt nem zárom ki, hogy vannak, akiknek ez a fajta lírikus merengés tetszhet, mert alapvetően dallamosak és egyszerűek, de én nem ezt várom a metaltól/hard rocktól – és még a balladáktól sem. Nem értem Matijevicet, vagy csak akkor érteném, ha ismerném lelkiállapotát, hogy ezekkel a tulajdonképpeni popdalokkal mit is akar kezdeni a metal világában: ha unja a színteret, miért nem vált. Persze ez a sajnálatosan elhunyt Chris Cornellnek sem sikerült, hiszen egy kiteljesedett, ráadásul a színteret tekintve idős, az esetleges célközönséget tekintve viszont teljesen ismeretlen egyéniséget a popszakma nehezen tud/akar megemészteni, a hangi adottságok pedig a jelenlegi technikai képességek függvényében nem igazán elsődleges tényezők.

Mit is írhatnék még? Ha Matijevic dupla albumban gondolkodik, minden bizonnyal össze tudtam volna állítani egy kitűnő LP-t – mint a Threshold ikreinek esetében – így viszont a lemez mintegy felének "delete"-mágnesével csak egy jól sikerült EP-re futotta, mármint nálam, aki becsületesen próbálkozott a megértésen kívül megszeretni is a prezentált stílusokat. Kár, hogy elbuktam, mert jóllehet az aréna rock ignorálásán túl tudtam lépni, a szentimentális pop azonban megfeküdte a gyomromat.

Garael

Mentés