Dreamgrave: MONUMENTS I. - The Anxious EP (2017)
Honlapok:
www.dreamgrave.com
facebook.com/dreamgrave
dreamgrave.bandcamp.com
Új, a napokban megjelenő EP sorozatának első részéről olyan fennkölten fogalmaz a zenekari promó, hogy megkönnyeztem; "Feltöltés, transzformáció és feldolgozás alatt állunk mindannyian: a három kislemez az egyéniséget porlasztó egységesülésnek tendenciájáról szól, mely a megfelelés önként választott kényszerébe taszít minket, elkerülhetetlenül." No mármost, ha nem ismernénk a csapatot, és a zenéjüket valaki a fenti mondat zenei rokonságaként határozná meg, tulajdonképpen nagy segítség lenne, merthogy ennek elolvasása után senki nem a PICSA "Geciország"-ának kvintes punkjára hajazó produkcióra tippelne, abban egészen biztos vagyok. Tehát ezek szerint madarat tolláról, zenekart promójáról lehet megismerni.
A Dreamgrave már nem először jár nálunk. A "Presentiment" kapcsán a kulcsmondatom így hangzott: "Elidegenedett hangulatú, sötét tónusú progresszív metal muzsika, rengeteg érzelemmel, helyenként gyönyörű női énekkel, hörgéssel és tiszta énekhanggal, de még harcedzett fülnek (ide sorolom magam) is kevés kapaszkodóval. Utóbbi azért legalábbis megnehezíti a hallgatást. Rengeteg jó téma egymás után, de a tudatos szerkesztettség ellenére azt érzem, hogy kevésbé a külön daloknak van itt funkciója, sokkal inkább a lemez egészének." Nagyon nem lőttem mellé, ebben maga a zenekarvezető, Gyimesi Dömötör is megerősített.
Nem tudom, hogy ezúttal is hasonlóan gondoljuk-e, de az új, háromszámos EP engem meglepett. Nagyon. Nem, vagy csak nyomokban érzem azt az elidegenedést, amit az előző lemez idején. Hasonlóan maximalista és a zenei tökéletességre törekvő produktum a "Monuments" is, de itt egymástól hangulatilag is különböző három DALT hallok, ahol nemhogy csak több a zenei kapaszkodó, de a címadó tétel kimondottan játékos progressziójához hasonlóra én nem emlékszem a "Presentiment" esetében. Nekem ez jó hír, mert akármennyire is a minőséget és a lemez egészének zeneiségét dicsértem, a magamfajta földhözragadt rocker (zeneileg leginkább félúton a "Presentiment" és "Geciország" között) csak a dalokra esküszik. Ezért, bár el- és felismertem a lemez értékeit, nem hallgattam rongyosra. Most azonban ez a három tétel teljesen meggyőzött. Maradt minden a régiben, legalábbis az alapösszetevőket tekintve (bár a dalszerzésből ezúttal mindenki kivette a részét), de egy átlagos zenehallgatónak, sőt azt is megkockáztatom, hogy proggernek ez könnyebben megy le a torkán. Biztos, hogy van olyan, aki talán éppen ezt a "megközelíthetetlenséget" fogja majd számonkérni (pl. "régen jobbak voltak, a 'Grave is eladta magát, kommersz lett!"), de a többség ezt fejlődésként, sőt minőségi ugrásként fogja megélni, ahogy én is.
Az elsőként közzétett "Drop The Curtain" rögtön egy szép líra (eladták magukat, mondom én… :)))))), amit a már dicsért címadó, illetve a 10 perc feletti "Passing Faith In Others" követ. Leginkább ez a tétel rokonítható az előző lemez világával, de itt is jóval erősebb a dal-faktor. Mivel én a '80-as évek agyonvisszhangosított zenei közegében és a kazetta-világban szocializálódtam, nehéz nekem a hangzásra hivatkozva lehúzni egy produkciót, magyarul, penetránsan szarul kell szólnia, hogy szóvá tegyem, tehát én erre csak mérsékelten figyelek, a zene a lényeg. De ahogy most megszólalt a tökéletes basszusgitár sound rögtön az EP elején, az letaglózott. A Vári Gábor vezette Miracle Sound Stúdió elképesztően dinamikus, mégis természetes hangzást varázsolt a lemeznek.
Amikor hónapokkal ezelőtt olvastam, hogy Dömötörék basszusgitárost és dobost is keresnek, azt gondoltam, hogy kb. eddig tartott a Dreamgrave története, beleállnak a földbe, ahogy kell, mert szinte lehetetlen küldetés egy zenekart egyáltalán fenntartani, nemhogy ilyen vérveszteséget pótolni, de valahogy megcsinálták. Nem csak túléltek, de egy új szintet léptek. Nem semmi. Le a kalappal!
Túrisas
