Időutazásos fantasy. Nem, ez most nem a Terminátort a középkori keresztesek közé helyező, a kilencvenes években a szerzői jogra nagyot pottyantó magyar írók újabb szüleménye, sőt, nem is egy nagy sikert ígérő új filmsorozat – most azoknak van az idejük –, hanem egy irodalmi klasszikus, mégpedig az egyik legnagyobb amerikai mesélő, Mark Twain tollából. Arthur és korabeli társai mostanában újra reneszánszukat – bocsánat, egy VI. században élt mitikus alak esetében a reneszánszt csak félve merem említeni – élik, és ha Guy Ritchie csak negyedannyi iróniával lett volna képes megrendezni Arthur filmjét, mint amennyivel Twain rendelkezett, minden bizonnyal elkerülte volna a csúfos bukást.

A regény pedig a maga fantasztikus alapfelvetése ellenére szatíra, olyan humorral tálalva, amit a későbbi megfilmesítők vagy figyelmen kívül hagytak, vagy nem voltak képesek ábrázolni – persze az is lehet, hogy egyszerűen nem volt humorérzékük, esetleg a közönségről feltételezték azt, hogy jobban örül az izgalomnak, mint a harsány kacajnak. Én azonban egy másik dologra tippelek: a megjelenő irónia nem is Arthurt, és korát figurázza ki, hanem a regény születésekor burjánzó amerikai kapitalizmust, ráadásul teszi ezt olyan – ennek ellenére – optimista kicsengéssel, hogy azon még Uncle Sam is csak nevetni tudna.

A sztorit valószínűleg ismeri mindenki, bár a mai fiatalokról egyre kevésbé tudom elhinni, hogy Twain a kedvenc írójuk lenne, de a cím önmagáért beszél – mai szóval nagy spoiler. Egy fegyvergyárban dolgozó fiatal szakember szakmai vitába, vagyis verekedésbe keveredik egyik társával, aminek következtében olyan ütést kap, amitől szó szerint repül – vissza az időben. A civilizációs fölény hatalmas: hősünk évezredes előnyét és a technikai haladásból származó ismereteit kihasználva a király barátja lesz, és újításaival – melyek Twain korában valóban újdonságok voltak – sikerül megreformálnia az országot. Hiába azonban a jólét, az emberi lélekhez hozzátartozik a háború – és ezt jenki barátunk sem tagadhatja –, aminek következtében meghökkentő módon a műszaki haladás felett győz a regényben végig kifigurázott mágia, főhősünk pedig a varázslat következtében visszakerül jelenébe.

Nos, utoljára Ráth-Végh István regényeiben találkoztam a középkor furcsaságait, meghökkentő visszásságait, sőt, ideáljait ilyen részletesen és élvezetes módon tálaló, egyben maró gúnnyal kifigurázó stílussal – de hát Twainről tudjuk, hogy mekkora mesélő. A magát főnöknek szólíttató, csavaros eszű, a XIX. századi "bütykölős" és vállalkozásokba bátran belevágó amerikai archetípus mellett a középkor hősei gyermekként téblábolnak, akikből a naivitás mellett nem hiányoznak azok az örök emberi érzelmek sem, melyek mindig is mozgatták a világot. A humor és a történet fő hajtóereje természetesen a jenki sajátos világlátása, amiben nem tud elszakadni kora társadalmi viszonyaitól – főnöknek szólíttatja magát Arthur minden hívével –, és technológiai tudása, amivel a köztársaság bevezetését tűzi ki célul Arthur királyságában. Nem röhejes? Az, de mégsem groteszk: a jenki így válik ugyanolyan naiv hőssé, mint középkori társai, legfeljebb ő egy olyan eszmében hisz, ami "ki is lett próbálva", bár végeredményét még mi sem ismerjük. Furcsa párhuzam ez a társadalmi berendezkedések közötti hirtelen váltás tekintetében, ami sem Oroszországban, sem Afganisztánban – egyelőre – nem hozott eredményt, ráadásul vérrel és áldozattal jár(t).

Nincs ez másként Twain regényében sem: a fényes lovagi sereg pusztulása, ami a főhős elektromos áramal működő fegyverének köszönhető, 3D-s látványban, zenei aláfestéssel – csakis a Carmina Burana "O Fortuna" tételével – és szuper lassításban minden bizonnyal felemelő (lenne), így azonban csak egy olyan korszak erőszakos és tragikus bukása, amibe az eposzok és mondák szerint ma már visszavágyunk. Akárcsak hősünk, pedig ő nem írta, olvasta, hanem megélte (álmodta?) a történteket.

Garael