Kiadó:
Universal-Island Records

Túrisas kolléga a Whitesnake "The Purple Tour Live" CD/DVD-jével kapcsolatban már említette a karácsony előtti Mediamarkt akciót; ez a beszámoló is ennek következtében jöhetett létre. Eszem ágában sincs reklámozni a céget (van pár nagyon inkorrekt üzleti fogásuk és az áraik sem kifejezetten barátiak), de ez a "promóció" hozzásegített egy olyan "időutazásos" élményhez, amiért még sokáig nagyon hálás leszek. Egy kis előtörténet: még a pre-pubertás korom (már akkor sem problémamentes) éveit tapostam, amikor négy évvel idősebb bátyám odaadta egyik osztálytársának féltve őrzött arany Maxell kazettánkat (XL II 90), hogy vegyen föl rá valami jó muzsikát. Az egyik oldalra a Talk Talk "It's My Life" című klasszikusa került, a másikra a U2 "Under A Blood Red Sky" koncertlemeze. Mondanom sem kell, hogy a haver nagy rajongója volt a szigetország(ok) muzsikáinak, mi pedig szó szerint rongyosra hallgattuk a kazettát.

Akkoriban egy lemezre persze az eredeti koncertnek csak a töredéke fért föl, az "Under The Blood Red Sky" mindössze 8 nótát tartalmazott, amit a "War" album (1983) turnéján három helyszínen rögzítettek: Németországban és az USÁban (Boston, Colorado). A kazival együtt megjelent egy koncertvideó is, amit 2008-ban – hál' Istennek! – digitalizáltak, és most DVD-n is elérhető, kb. kétszer annyi nótával. A fölvétel nem volt problémamentes, mert a Denvertől nem messzire fekvő hegyoldalra épített amfiteátrumot teljesen beborította a köd és szakadt az eső. A húszas éveik elején járó, "éhes" muzsikusokat és a rettenthetetlen rajongókat ez nem érdekelte, kb. négy és fél ezer ember az ocsmány időjárás és a másnapra meghirdetett fedett buli ellenére is eljött, hogy esőköpenyben ugrálja végig az előadást. A történelmi távlat azóta föltárta, hogy az akkor szerencsétlennek gondolt körülmény végül éppen ahhoz járult hozzá, hogy a bulinak egy egészen sajátos, misztikus hangulatot adjon – egy olyan atmoszférát, ami tökéletesen illett a legendásan ködös és esős éghajlatú Írországban alakult együtteshez.

El kell ismerjem, hogy a U2 gyermekkorom meghatározó zenei élménye volt, de az "Achtung Baby" (1991) óta nem tudtak megérinteni, amit most csinálnak pedig a tökéletesen érdektelen kategória nálam; a tavalyi lemez például maga a megtestesült unalom. A "Live At Red Rocks" viszont éppen azért zseniális, mert 1983-ban a U2 még egy süldő, bizonyítási vágytól dagadó, sikerre éhes, energiáktól feszített, tökös ROCK N' ROLL zenekar volt, akik nyersen szóltak, merészen kockáztattak – és Bonót is a muzsika érdekelte még, nem a globális gazdaság, a politikailag motivált filantrópia és a zsíros médiabefektetések.

A U2 ma már az univerzum egyik legnagyobb zenei vállalkozása, benne is vannak a világ három legnagyobb (és legdrágább) koncertzenekarában (Guns N' Roses, Metallica, U2), de 1983-ban még mélyen saját zsebbe nyúlva és nem kis kockáztatott vállalva rögzítették ezt a koncertanyagot. A produkció egyébként a körülményekhez képest elmegy: a hangzás teljesen rendben van, de a kép és a vágás korántsem tökéletes (a legidegesítőbb az, hogy bizonyos kameraállásokban a reflektorok fénye csíkot hagy a képen).

A bevezetőben időutazást emlegettem: igen, aki már élt ebben a korban, megvolt a magához való esze (vagyis már tudatos zenehallgató volt és nem az oviudvaron dömperezett), annak ez a koncertfilm garantáltan hatalmas élmény. Nem kockáztatok semmit, amikor azt mondom: rocktörténeti mérföldkő, még úgy is, hogy az itt reflektorfényben (valamint esővíz és izzadtság keverékében) fürdőző négy ír huszonéves közül egyik sem világraszóló mestere a hangszerének. Valaminek, ami se nem tanulható, se nem megmagyarázható azért mégis birtokában voltak. Kár, hogy ez mára már megkopott... Na, erre jó az időutazás...

Tartuffe