Voodoo Circle: Raised On Rock (2018)

y_143.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.voodoocircle.de
facebook.com/voodoocircle

Hát, ezzel a lemezzel elég nehéz helyzetben vagyok, nem azért, mert nem jut eszembe róla semmi, hanem mert gyakorlatilag már mindent elmondott róla CsiGabiGa a hardrock.hu-n. Egykori kollégánk elképesztő enciklopédikus tudással rendelkezik, főleg azokról a '70-es, '80-as évekről, melyeket a Voodoo Circle oly kísértetiesen (szolgai módon?) képes megidézni. Csigának együttesre, számra pontosan sikerült beazonosítani a "hatásokat", amihez azért nem csak fül és háttér információ kell, hanem bizony példás asszociatív emlékezet. Nyilván sokat mahjongozik... :)

A Victor Smolski által alapított Almanacba igazolt David Readman távozása elég kellemetlen helyzet elé állította Alex Beyrodt csapatát. Nem egyszerűen azért, mert Readmen személyében egy világklasszis frontembert vesztettek el, hanem mert a Voodoo Circle kezdettől fogva erőst bazírozott Readmen Coverdale-klón voltára, főleg a két utolsó albumon (itt és itt). Sokan már durva túlzásként kárhoztatták az egyre erősebb Whitesnake párhuzamokat (nyúlásokat?), de nekem ebben a formában ez egyáltalán nem okozott gondot. Azok közé tartozom, akik az ún. eredetiséget nem tartják egyfajta nyolcadik szentségnek.

Persze aki azt hitte, hogy a Beyond The Bridge-ből is ismert Herbie Langhans érkezése (vagy éppen Alessandro Del Vecchio gyors távozása) ebben a tekintetben gyökeres változást hoz majd, elementáris erejű, Gorcsev Iván-féle pofonra számíthat – akit elbocsátottak a Rangoon teherhajóról, mert megverte a kormányost, Sanghajban egyszer tizenkét taxisofőrt inzultált egyszerre és rendszeresen különböző bútordarabok alatt helyezte el az André nevű lakájt. Egy interjúban Beyrodt bámulatos őszinteséggel elismerte, hogy atom beleragadt a '70-es, '80-as évek blues alapú hard rock zenéjébe, és valahol 1989 körül vesztette el végleg a fonalat, hogy a '90-es éveket csak amolyan téli álmot aludva tudja átvészelni. Azt hiszem, ez a nyilatkozat mindent tisztába tesz...

A Jacob Hansen stúdiómágus által kikevert hangzás – ha lehet – még a korábbiaknál is dögösebb; szeretem, amikor egy múltidéző muzsika csak zenei megoldásokban nosztalgikus, hangzás tekintetében azonban merészen használja a legmodernebb technikákat (persze óvatosan és ízléssel, ahogy azt Hansen teszi). Nekem, akinek épp a két legutóbbi album a kedvencem, a "Raised On Rock" egy hajszálnyival halványabbra sikeredett (egy picit több egyenetlenséggel a színvonalban), de még így is kiváló anyag. Viszont elismerem, nekem nem kellett Langhans hangjával barátkoznom, hiszen a zseniális Beyond The Bridge lemezen (vajon lesz-e folytatás?) már jó barátságba kerültünk egymással.

A végén még gyorsan hozzáteszem, hogy a két bónusz nóta (Time For The Innocent, There's More To See) egyáltalán nem lógnak ki, mint a vörösseggű ördög patái... Nagyon remélem, hogy a Voodoo Circle Raised On Rock turnéja eljut majd kis hazánkba, nem úgy, mint a március 20-án csak Pozsonyban koncertező Myrath. Ó, a szégyen, ó, az indulat!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika