Instrumentális gitármuzsikával a hazai és nemzetközi mezőnyben is egyaránt nehéz (értsd: lehetetlen) sikert elérni, ha ez mégis megtörténik, akkor ott a minimálisan elvárható technikai tökéletességen túl kell, hogy legyen valami, ami talán könnyen nem is definiálható. Valami, ami csak a sikerre ítélt ember sajátja, valami, ami nem tanulható, sőt nem is utánozható, de hallgatóként, zeneszerető emberként nehéz neki ellenállni. Amikor sikerről beszélek, nyilván nem a mesterségesen kreált médiabuborék-sikerre gondolok, amihez csak aktuális nézettségi és hallgatottsági számok rendelődnek, de mélysége nincs, idővel szépen ki is kopik a köztudatból.

Király István sikere megérdemelt és szakmai siker. Néhány év alatt nemcsak a gitáros szakmai elit által (olykor talán némileg belterjesen és féltékenyen) védett várakat vette be tehetségével, de rengeteg olyan emberrel szerettette meg  instrumentális muzsikáját, akik egyébként erre a stílusra nem igazán vevők. Tudom, mert számos olyan ismerősöm hallgatja őt, akiket amúgy nem köt le a gitárinstrumentalizmus. Pitta olyan természetességgel kezeli a hangszert és olyan dalokat ír. hogy akiben van minimális érzékenység és muzikalitás és nincs gitár ellen beoltva, az nem tud közömbös maradni dalaival szemben. A sikerhez kell a közérthetőség is, elvont zenei gondolkodással csak egy szűk körhöz lehet eljutni. Népszerűsége éppen abban áll talán, hogy ezek a dalok azonnal, a legtöbb ember számára érthetőek, de mégsem "olcsósított" melódiák. Nagyon nem. A technikai részt pedig, ha nem is értik, de megérzik. A szakmai elit pedig éppen azért kapitulált, mert ők pontosan látják és értik: úgy formálja meg a hangokat a gitáron, mint csak nagyon kevesen. Mint akinek (test)része a hangszer, mint akik összetartoznak. És azért mert ők ketten tényleg összetartoznak.

Az új lemez tulajdonképpen folytatja azt az utat, amiért eddig is szerettük. Hallgattatja magát az anyag, fütyülhető melódiák, végig él, lélegzik a gitár, közben rengeteg zenei finomság, trükk, a gitáron túl is hangszeres bravúrok. Nem tudok dalokat kiemelni, egy-két nap alatt hozzám nőtt a teljes (egyébként nem hosszú) lemez. Ha volt is némi változás a kísérőzenészekben (Kovács Balázs -dobok, Pénzes Máté  - billentyűs hangszerek, Pfeff Márton - basszusgitár és Mits Márton - szaxofon), ha most máshol is készültek a felvételek ( a debreceni MMP stúdióban, illetve egy részük a mátészalkai "jajj" stúdióban), a különbségek a legtöbb ember számára nem lesznek érezhetők, mert eddig is maximalizmust és minőségi munkát kaptunk mindig, minden tekintetben. Nekem a gitárhang talán most a legjobb, hihetetlen vérbő a sound, de ahogy most is, a megelőző találkozásainkkor is mindig kirázott a hideg. 

De hogy kritika is legyen; nekem ez a Steve King név fura. Értem én, hogy ez legitim, merthogy a Király az king, de ahogy a Stephan König, úgy a Steve King is kicsit esetlennek tűnik, a Király meg király, talán még nem magyar nyelvterületen is izgalmasabb hangzású. De hogy ezen nem múlik semmi, az is biztos. Ja, és CD formátum is kell!!!!!!!!!

Túrisas