Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.amorphis.net
facebook.com/amorphis

Előrebocsátom, hogy nem leszek igazán fair sem a zenekarral, sem a mostanában elégedetlenkedő ősrajongókkal. Egyrészt mindjárt az elején el akarom mondani – gyakorlatilag csak amolyan apropóként használva föl a finn zenekart –, hogy milyen kevesen ismernek föl egy alapigazságot a zeneiparban: a zene (melynek – tessék már tudomásul venni! – a hangzás milyensége, arányai és minősége is része) nem csak a konkrét alkotóktól, muzsikusoktól függ, hanem ebben a villanyos, stúdiótechnika-függő korban bizony nagyrészt a producerektől is. Persze nekik mostanában egyre kevesebb szerep jut, de ennek nem szakmai okai vannak, hanem a zeneipart általában érintő válság (a produkciós költségek drasztikus beszűkülése) a fő bűnös. Ma már alig vannak fölfedezők és fölfedezettek, rizikós előfinanszírozások (bár ezzel együtt szerencsére kevesebbszer fordul elő az is hogy a naiv, mit sem sejtő művészeket a kiadók, menedzserek szisztematikus lenyúlják).

Szóval egy jó érzékkel megáldott, jó fülű producer (manapság ritka holló) rengeteget tud tenni egy zenekar zenei fejlődéséért, sikeréért, rendbe tud szedni egy széteső brigádot, inspirálni tud egy megrekedt alkotót, föl tudja varrni a ráncokat, feszessé tudja tenni a megereszkedett testrészeket – pont, mint egy tehetséges plasztikai sebész. Szerintem vitán fölül áll, hogy Jens Bogren, a nagy svéd varázsló ilyen producer. Gyakorlatilag a heavy metál birodalom Midász királyaként képes arannyá változtatni majdnem mindent, amihez hozzáér. Persze van egy határozott, jól fölismerhető, már-már megalomán stílusa, ami nem mindenkinek tetszik, de nekem történetesen nagyon bejön. Mindez már önmagában is megérdemli a rá áldozott bekezdéseket, de van aktualitása is, amennyiben az Amorphisnak ez már a második lemeze, amit Bogren producerelt. Szerintem jól hallható a hangzásbeli, hangképi előrelépés – főleg a korai albumokhoz képest.

A másik provokatív mondandóm pedig az ősrajongóknak szól. Sokan szűkölnek – magukat kritikusnak nevezők is –, hogy mi már ez a sok folkos motívum (emberek, már bocsánat, de ezt az Amorphis nem most találta ki!), meg hogy minek ide nagyzenekari háttér, nem beszélve az irritálóan fülbemászó refrénekről. Hogy mi? Most tényleg: elég következetlen dolog a régi játékosságot, kísérletezőkedvet, fejlődésre irányuló igyekezetet számon kérni egy bandától, ha minden újítást, minden egyes útkereső próbálkozást azonnal lehurrogunk vagy giccsnek minősítünk. Akadt olyan, magát régisulis rajongónak nevező kritikus, aki önismétlő, negédes epigonmunkának nevezte a "Queen Of Time"-ot, majd fölényes könnyedséggel hozzátette: ja, egyébként öt szerzemény a kilencből tényleg telitalálat! Mondjuk én úgy tudom, hogy az alapkiadáson 10, a japán verzión 11 nóta szerepel, de az idézett kijelentés tartalmilag, logikailag nem is itt bicsaklik el...

Úgyhogy kontrázok: nekem mind közül eddig ez az Amorphis lemez jön be legjobban, úgy szól, hogy lemálik tőle az arcom, kellően változatos, merészen nyúlkál át stílushatárokon, és szimpatikus arányban adagolja a súlyos, elhörgött verzéket és a hiperdallamos refréneket. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy tényleg nem vagyok ősrajongó, sőt valójában rajongó sem, inkább csak szurkoló (ez látszik abból, hogy eddig összesen egy cikkünk született Amorphis kiadványról, az sem az én "tollamból"). Az én ízlésemnek itt sajnos édeskevés a hangszeres szóló, és bizony a kicsit enervált 2013-as FEZEN föllépésükkor is alig győztem kivárni a Deep Purple-t.

Tartuffe