Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.kalapacs.net

Mivel blogunk elsődleges missziója a kukaturkálás mellett a magyar metal élet széplelkének ápolása is – bár lehet, hogy e kettő tevékenység néha egybe esik – lássuk hát, mire ment hazánk szegecsekkel díszített élő történelemkönyve. És most megremeg kezemben a klaviatúra, mert Kalapács Józsit a színtér egyik legszimpatikusabb szereplőjének tartom, akinek kedvességéről, jó értelemben vett antisztárságáról (bár  a fogalom második tagja sajnálatos, vagy örömteli módon megfelelő alany hiányában értelmezhetetlen itthon)  több alkalommal személyesen is volt alkalmam megbizonyosodni: higgyétek el, a vele készült interjúkból összeállt kép nem a fedősztorit próbálja valósággá transzformálni, ami alatt a magyar metal (és klasszikus hard rock) élet bizonyos szegmenseit elborító, személyeskedéssel és paranoiás gyanakvással tarkított, a "kevés erőforrást" újra – és újra elosztani kívánó, áporodott szagú valósága rejtőzik. (Többek között ezt jelzi a 20 éve változatlan felállás, így Kalács mellett mindenképpen meg kell említeni a Beloberk testvéreket is, akik – amennyiben a színtéren betöltött konstruktív tevékenységet nézzük –, mindenképpen ott állnak Józsi mellett.)

Most persze sokan – főleg a hangosabbja – kiálthatja, hogy igen, irkáljak csak az áporodottságról, ami az általam leírtaktól eltérően az egész, Józsi által felvezetett stílust jellemzi, ami olyan messze van a frissességtől, mint az Y generáció az egykori fonók testi valóságban párolgó világától… Még szerencse, hogy a digitális papír sok mindent kibír, nem úgy, mint a lakmusz, ami képes az elpirulásra, így bátran jelenthetem ki, hogy megvannak azért azok a bizonyos értékek az "Örökfeketé"-ben is, melyek mentén felhúzható egy alapvetően dicsérő kritika, már ha az állandóságot pozitív jelenségnek tartjuk. Márpedig miért ne tartanánk, ha a színtér nagy öregjeinek – kiknek generációjában még jelentett a rocksztár fogalom valamit – is megbocsátjuk, bár legalább olyan kínos az előadók életkori sajátosságaira hivatkozni, amiért már csak a reprodukcióra képesek, mint nekem jelen albumot a mai harmincas-húszas-tízes éveiben járó olvasóknak dicsérgetni.

Örökfekete. Ötletes szójáték: takarja a lemez és Józsi jelenlegi, alapvető hangulatát – legalábbis az énekessel készített interjúk alapján –, de a zenekari hivatalos fotókat elnézve a fekete-bőrös-szögecses megjelenést is, amit ugye Halford ragadott ki a fétis világból, csak azért, hogy a metalban is azzá váljon, persze némileg módosult értelemben. Én mégsem érzek elégikus, netalán-tán depresszív kedélyállapotot a lemezen – ha csak a címadó dallamait is hallgatjuk, inkább a szokásos, döngölős, indulós zenei hangulatjelentés bontakozik ki, és ha analógiát keresek, UDO mestert említhetném – gondolom, az összehasonlítást maga Józsi és társai sem bánják.

Azok persze, akik idegenkednek a képviselt, "fémbe rozsdált" megoldásoktól, most sem fogják fémpajzsra emelni hősünket, és biztosan szarkasztikus éllel említik a kissé kínosra sikeredett sikolyokat, az alkalmazott, újracsócsált zenei és szövegi paneleket, a komfortzóna elhagyási lehetőségeinek ignorálását. Minden bizonnyal igazuk is van, nem tagadom, jómagam is hallom a leírtakat, de nekem rendelkezésre áll az a faktor – és nevezzük ezt nosztalgiának, vagy bármifajta érzelmi, időbeni kötődésnek –, ami gömbölyűvé simítja a kocka éleit, és aranyragyogóvá robbantja a feketét. S gondolom, ezzel vagyunk még páran, kérem, ne tartson ezért senki öröksötétnek.

Garael