Ha valakinek a Zene nem csak alkalmi háttérzaj a rádióból, az pontosan tudja, hogy vannak előadók és vannak lemezek, amelyek egy életen át elkísérik. Talán ezek közül a legjelentősebbek akkor szegődnek mellénk "örök társként", amikor megtörténik a zenei eszmélésünk, amikor már tudatosan, mindenféle divat-ráhatás nélkül választunk magunknak zenét. Én abban a szerencsés korban lehettem fiatalként rockzene- és gitárrajongó, amikor a stílus újjászületett. A '80-as évek második felének forradalmi gitárhős korszakát megélni, valami elképesztő, semmi máshoz nem hasonlítható élmény volt. (Az addig alapvetően blues-orientált szólógitározás néhány kimagaslóan tehetséges muzsikusnak köszönhetően a blues-jegyeket megszüntetve/megőrizve eszköztárában és kifejezésmódjában inkább a klasszikus zenéhez közeledett.) Ha bekapcsoltad a rádiót (persze, nem kapcsoltad be...), szóltak az "eurochart" silány perc-slágerei, de mi csak fölényesen, cinikusan mosolyogtunk az osztálytársak aktuális kedvencein, mert otthon a kazettás deckben kazira másolva vártak ránk a gitárhősök. És már akkor is lehetett tudni, hogy ez nem múló varázslat, amit 3-4 év múlva már mi magunk is megmosolygunk. Igen, a '80-as évek gitárhősei túlélték a rock jelentősebb korszakait és ugyan voltak idők, amikor menő volt leszólni a virtuóz gitárosokat, de valahogy mégis az van, hogy mindazoknál, akiket megérint a rockgitározás és szólógitározás, máig nem a kísérletező/fakezű "állomány" a hivatkozási alap, hanem a Mike Varney menedzsmentje által felfedezett gitárhősök és azok a technikák, amelyeket ők fejlesztettek tökélyre.  

A bevezető alapján talán el tudjátok képzelni, hogy mit éreztem, amikor 30 évvel az első rácsodálkozás (több volt az egyszerű csodálkozásnál azért...) után élőben megszólalt a "Daydream" a hőskor egyik legfontosabb lemezéről (Mind's Eye - 1986). 

Lehetne persze erről a koncertről rosszat is mondani, bosszankodni, hogy miért csak jóindulattal 100 fő kíváncsi a legendás korszak egyik ikonikus gitárhősére, miért nem "jár" a hős mellé egy fegyverhordozó (gitártechnikus), aki pillanatok alatt kiderítené, hogy mi okozza a kontakthibát, amiért háromszor kell újrajátszani a "Rain" gyönyörű szólóját (bánja kánya..), sőt még a végtelenül szimpatikus és jó humorú Mr. Moore is megérdemelne egy ejnye-bejnyét, amiért egy óra elteltével elköszöntek és a ráadás (Meltdown, Istenem!!!!!!!) sem nyúlt 10 percnél tovább, de eszemben nincs panaszkodni. Láthattam, élveztem minden másodpercét, KÖSZÖNÖM!!!

Túrisas