Bár finoman szólva sem én vagyok a legtermékenyebb blogger hármunk közül (írási aktivitásom tekintve sem...), mindenesetre a múlt hetem teljes mértékben igazolt, New Yorkban jártam a családdal, mondjuk úgy, hogy mentálisan feltöltődni és pihenni kicsit. Ha pedig ott jártam, néhány dolog kihagyhatatlan volt, naná, elsősorban zenei szempontból. A rakétákat egy vásárlás indította be még az utazás előtt. Nézegettünk ugyan lehetséges koncerteseményeket, de a neten sokra nem mentem, Elton Janit ugyan feldobta bagó 81.000 forintos belépőért, de érte (senkiért...) ennyit nem áldozok. Aztán a Media Marktban megláttam egy leértékelt DVD-t. Ezt: 

Megvettem (hihetetlenül jó anyag!!!) és megnéztem, hogy hol van ez a bizonyos Iridium Club. Kiderült, hogy a hotelünktől kb. 10 perces gyaloglás lesz, innen pedig nem volt kérdés az előzetes jegyrendelés. Főleg, hogy megláttam, itt bizony egymásnak adják a kilincset a rock/blues/jazz legnagyobbjai. Nézzétek meg a linket, John5, Andy Timmons, Dave Weckl, Jake E. Lee, csak most a napokban.

Nekünk Billy Sheehan Talas zenekarát, illetve az SRV tesó, Jimmie Vaughan műsorát volt lehetőségünk megnézni, utóbbira le is foglaltuk a jegyeket azonnal. A helyszín pontosan olyan, amilyennek álmaiban elképzel az ember egy híres New York-i klubot. A fellépő sztárok által adományozott hangszerek körben a falon és képek a fellépésekről.

Vaughan nem okozott csalódást. A testvér nyilván jobb gitáros volt, ezt kár lenne tagadni, de ez a műsor is tökéletes volt, elsősorban a "feat" státusban szereplő Mike Flanigin Hammond-játékának köszönhetően (lásd a végére feltett videót!).

A vasárnapi szentmise terveim szerint a közeli és gyönyörű neogót St. Patrick katedrálisban lett volna (Savatage, ugye...), de kedvesem szeretett volna egy igazi gospel kórust meghallgatni (a nem közeli) Harlemben, amitől kezdetben fáztam kicsit, de be kell látnom, igaza volt, hihetetlen zenei élmény volt, elképesztő muzikalitással és ritkán hallható énekléssel (lásd videó!). A mise után pedig benéztünk Harlem egyik leghíresebb klubjába, a Red Roosterbe, ami vasárnap délben (is) tömve volt és ahol óriási szerencsével sikerült mégis asztalt kapni. Az élőzene itt is kiváló volt. (lásd videó!).

Szobánk ablakából éppen rá lehetett látni a Central Park mellett lévő Dakota házra, amelynek szomorú zenei vonatkozását, azt hiszem, hogy mindenki ismeri...  Hangulatos volt, hogy az emlékhelyen Lennon és Beatles dalok szóltak egy utcazenész gitárján. 

A zenei történésekből kihagyhatatlan az AIDA megtekintése a Metropolitan Operaházban, azzal a beismerő és kiegészítő megjegyzéssel, hogy hosszas unszolásra sem voltam hajlandó elmenni, ezért majd kedves párom ide bekommenteli, hogy milyen nagyszerű volt. Nagyon nem szeretem az operát, ami viszont nem élből elutasításon, hanem tapasztalaton nyugvó ellenszenv. A legtöbb nagyoperát ismerem és ezzel együtt nem szeretem, sőt három és fél órában kimondottan idegesít. Ez van.

Végezetül a legfontosabb zenei élményeket igyekeztem összefoglalni egy videóban, amit jellegzetes New York-i életképekkel és a számunkra fontos pillanatokkal, emlékképekkel egészítettem ki. 

Update: Majd elfelejtettem, de ha már zene, nem lehet megkerülni Harlem legjelentősebb zenei központját, így mi sem kerültük meg, hanem egyenesen be is mentünk. Az Apollo Theaterről azt kell tudni, hogy minden feketebőrű muzsikus, aki számít, Louis Armstrongtól Jackóig, az vagy itt mutatkozott be és indult a világhírnév felé, vagy rendszeresen koncertezett itt.

 Túrisas