Honlapok:
www.aeonzen.com
facebook.com/aeonzen

A brit Aeon Zen amolyan egyszemélyes projektként kezdte, a sokhangszeres Rich Hinks (aki egyébként leginkább basszerként vitézkedik a lemezein) mellett sok zenész és vendégénekes megfordult, de újabban - lényegében a 2014-es "Ephemera" című lemez óta - stabil négyesben nyomja Andi Kravljaca énekessel, Alistair Bell gitárossal és Steve Burton dobossal. Én a 2012-ben megjelent "Enigma" albummal vesztettem el a fonalat, mert a rendkívül szimpatikus debütáció után elmentek egy olyan modern metal és - nem félek kimondani - dallamtalan irányba, ami már nem tudta fölpiszkálni az érdeklődésemet.

Most mégis tettem velük egy próbát, mert öt hosszú évig dolgoztak az új lemezen, és Hinks nyilatkozata szerint most először nem zsarnoki magányában írta meg az anyagot, hanem valódi együttesként, közösen szerezték a dalokat. Nem tudom, hogyan teremtették elő a fölvételekhez és a kiadáshoz a szükséges monetáris alapot, de a megszólalásra igazán nem lehet panasz. A hangzás és a produkció kifogástalan, pedig magánkiadásról van szó.

Az új munkamódszerrel nagy irányváltás nem történt, továbbra is kifejezetten modern fölfogású progresszív metált tolnak szórványos extrém, dzsent elemekkel, de olykor belefér némi hagyományos jazz ciráda is, amit gyorsan legyalulnak pár taktus blast beat-tel (lásd: Another Piece That Fits). Azt kell mondjam, ez az eddig megjelent öt lemez közül érezhetően a legérettebb, legkimunkáltabb anyaguk. Közel sem könnyen hozzáférhető, magát gyorsan szívünkbe lopó muzsika; bonyolult, sokszorosan tagolt, szinte csapongó dalszerkezetekben gondolkodnak, amit még nehezebben emészthetővé tesz a már említett rákfene, tudniillik, a szerethető dallamok hiánya, és ez vonatkozik úgy Kravljaca egyébként kellően karcos énekére, mint Bell technikailag polírozott, de túlságosan körmönfont, zegzugos gitárjátékára.

El tudom képzelni, hogy az "Inveritas" sokaknak be fog majd jönni, főleg a nálam fiatalabb, modernebb metálon szocializálódott proggereknek. Lehet, hogy itt már generációs lemaradásról is szó van, de miközben érzem, hogy piszkos jók ezek a muzsikusok és elképesztő munka és temérdek szakértelem kellett ehhez a fineszes, kimondottan összetett eredményhez, nekem inkább megterhelő, mint katarktikus ezt a nehéz fajsúlyú anyagot egy az egyben végighallgatnom. Marad az óvatosan adagolt részletekben kóstolgatás, kiváltképp ami a DragonForce-os Vadim Pruzhanov billentyűs akrobatikus szólójával földúsított címadót illeti (lásd a mellékelt videót!).

Tartuffe