Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.whitesnake.com
facebook/whitesnake

A Whitesnake sohasem arról volt híres, hogy ontották magukból az újabb és újabb albumokat, a zenekar 40 éves fönnállása alatt (jó, volt egy évtizedes kihagyásuk) eddig mindössze 12 stúdiólemezt készítettek (a Deep Purple földolgozásokat tartalmazó "Purple Album"-ot nem sorolom ide). A 2011-es "Forevermore" bizony elég haloványra sikeredett, és nem gondolom, hogy ezért az addigra lelkesedését vesztett Doug Aldrich lenne egyedül felelős. Azóta Aldrich helyét átvette a súlyosan alulértékelt Night Rangerből érkező Joel Hoekstra, aki sokak reménye szerint új vért tud majd pumpálni a testileg jól konzervált Coverdale-be, akit a koncerteken azért ma már erőst meg kell támogatni vokálisan. Nos, pont erre szerződtették le a billentyűs-énekes Michele Luppit (Vision Divine, Killing Touch, Secret Sphere).

Ugyan külön nem írtunk róla, de időközben megjelent a legendás "Slide It In" 35. évfordulós, gazdagon bónuszolt és remaszterelt változata, ami tagadhatatlanul szép emlékeket idézett föl bennem. Aki persze abban reménykedett, hogy a Whitesnake visszatér majd az akkori blues rock hangulathoz, attól tartok minimum enyhe delíriumban szenved. Olyan modern fölfogású és stílusú gitárosokkal, mint Reb Beach és Joel Hoekstra ez - valljuk be! - nem volt életszerű. A muzsikusok viszont azt nyilatkozták, hogy Coverdale ragaszkodott a tömörebb, lineárisabb fogalmazáshoz, és ez bizony érezhető is az új anyagon, amelyen ezúttal valóban több, egyszerűbb és rövidebbre szabott szerzemény kapott helyet, mint elődein.

Fölösleges kerülgetni a kását, Coverdale hangja az alapos stúdiómunka ellenére is hallhatóan gyöngébb, sokat vesztett egykori hátborzongató őserejéből és szédítő magaslataiból. Mindez egyáltalán nem zavaró azoknak, akik valaha volt legendás orgánumát nem ismerték; ha valaki szűz füllel hallgatja a "Flesh & Blood" dalait, egyáltalán nem érzékeli, hogy itt valami már nem a régi. Azért kíváncsi vagyok, hogy június 25-én a Barba Negrában milyen élő teljesítményt nyújt majd. A jegyem már megvan.

Azt kell mondjam, a "Flesh & Blood" méltó a nevéhez, van benne testesség és vérbőség is rendesen; szól, mint az atom, tele van húzós nótákkal és briliáns gitárszólókkal. Szerintem a 2000-es évek legjobb Whitesnake albuma, még úgy is, hogy a régi slágerekhez fogható, kiugróan fülbemászó, "instant klasszikus" dalokat ez sem tud fölmutatni. Persze lehet, hogy igazságtalan vagyok, ha figyelembe vesszük a történelmi kontextust. Simán elképzelhető, hogy ha ez a lemez valamikor '90 környékén jelenik meg, ma már áradozó nosztalgiával emlegetnénk. Ki tudja?

Nagy meglepetések nem fogják érni a rajongókat, bár akad a lemezen pár érdekes fordulat: pl. az "Always & Forever" mintha a Black Star Riders átható Thin Lizzy illatot árasztó konyhájában sült volna ki, a "Get Up" kifejezetten David Lee Rothos lett, az "After All" című akusztikus ballada meglepő country hangulatot áraszt (ettől még jó), a "Sands Of Time" pedig elég zeppelinesre sikerült (talán tudatos utalás az 1993-as Coverdale/Page lemezre?).

A "deluxe" kiadáson helyet kapott öt bónusz nóta, két új stúdió dal (ezek a felejthető kategóriába tartoznak) és három alaplemezen szereplő szerzemény alternatív mixe. Véleményem szerint tökéletesen kielégítő az alapkiadás, majdnem pazarlás a "deluxe" verzióért kiadni a plusz pénzt. Nyilván nem akarok belepofázni más dolgába, de azt azért le akarom szögezni, hogy aki szereti a fehér kígyót simogatni, annak gyakorlatilag kötelező az új album beszerzése.

Tartuffe