Kiadó:
Vertigo/Republic/Universal

Honlapok:
www.volbeat.dk/en
facebook.com/volbeat

Nagyon érdekes jelenség a Volbeat, mert miközben a rock n' roll, heavy metal és rockabily furcsa elegyét egészen egyéni hangnemben tudják kikeverni, gyakorlatilag pár hangról azonnal föl lehet őket ismerni (és ez nagy erény!), valójában egyetlen sajátos stílusjegyet sem tudhatnak csak a magukénak, és a végeredményt tekintve szinte már őrjítően kommersz az egész – az ember azon húzza föl magát, hogy akkor ezt most tulajdonképpen miért is szereti annyira. De addigra már azon kapja magát, hogy napok óta fütyüli a Volbeat refrénjeit, és izomláza van a sok otthon, magányosan elkövetett (de a haverok előtt letagadott) csápolástól.

Lévén, hogy alapból kimondottan bizalmatlan és gyanakvó alak vagyok, nekem azért elég sokáig tartott idáig eljutnom. A nagy áttörést az Anthraxből érkező Rob Caggiano gitáros leigazolása hozta meg számomra. Bár addigra az együttes már megteremtette a saját hangzását és letette a névjegyét, Caggiano érkezésével határozottan szintet ugrottak. Ebben a műfajban nagyon nem mindegy, hogy milyen képességű a szólógitáros, na! Caggiano a véleményem szerint csúcsteljesítménynek minősülő "Seal The Deal & Let's Boogie" (2016) esetében már nemcsak egy-egy szólóval járult hozzá a végeredményhez, hanem a dalszerzésből is kivette a részét (pl. a kedvenc nótámban, a "The Gates Of Babylonban"). Ami az "RRR"-t illeti, Caggiano egy kivételével már minden dalnak társ-szerzője, sőt Jacob Hansen producer mellett, Michael Poulsennel együtt az egész album co-producere.

Nem állítom, hogy az "RRR" elejétől végig kifogástalan anyag lett, de közel került hozzá, és az is tuti, hogy méltó folytatása a "Seal The Deal..."-nek. A gyakorlatilag eseménytelen "Rewind The Exit"-et pl. ki kellett volna cserélni a deluxe kiadásban bónuszként szereplő "Immortal But Destructible"-re, esetleg egy-két "Last Day Under The Sun" és "Leviathan" féle bombaslágert még hozzátenni, és slussz-passz. Kész a fullos sikerlemez. Irány a slágerlisták csúcsa!

A jövőre nézve javaslom dán/amerikai barátainknak, hogy a Neil Fallon (Clutch, The Company Band) vendégszereplésével készült "Die To Live"-ben hallható zongora és szaxofon kísérettel érdemes lenne többet próbálkozni, mert a rockabily-s daloknak egészen jól áll ez a fazon. És az is fontos lenne, hogy azért a súlyosabb témákról se mondjanak le a "When We Were Kids" és "7:24" típusú rádió- és csajbarát dalocskák javára. Milyen jó már a Gary Holt (Exodus, Slayer) gitárszólójával dúsított "Cheapside Sluggers"-ben az a teljesen váratlan, doomos kiállás és a fejszaggató zúzda!

A deluxe kiadás második CD-jén javarészt csak demók és alternatív verziók vannak, viszont a két bónusz szám kifejezetten jó; idegesítő, hogy ezek miatt az ember kénytelen az amúgy is drága lemezért plusz kiadásba verni magát. Szóval én máshogy állítottam volna össze a számlistát, de ettől az "RRR" még önfeledt, habkönnyű szórakozást és torokszaggató fürdőszobás karaokét ígér...

Tartuffe