Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.crystaleyes.net

Óvatosnak kell lenni az embernek, ha a Crystal Eyesról akar írni, mert a metal sokszintű boltjának elég nagy részén árulnak kristályokat, és azok egyáltalán nem azonos minőségűek. Ott van mindjárt a Crystal Ball, ami az utóbbi időben viszonylag nagy aktivitást mutatott, de ők azért egy kicsit más stílusban utaznak, mint szemes társaik, akikről legutoljára vagy 10 évvel ezelőtt hallottam, akkor is csak azért, mert akkori lemezükön személyes kedvencem, az elképesztő hangterjedelemmel rendelkező Daniel Heiman énekelt – mondanom sem kell, hogy teljesítménye legalább két pontot dobott az amúgy elég halovány zenei produktumon. (És persze ne feledkezzünk meg az ez évi bomba formát mutató Crystal Viperről sem!)

Nem véletlenül intettem óvatosságra a fanokat, mert én is csak félszemmel, izé, füllel kezdtem neki az új lemez hallgatásának, hogy aztán tágra nyílt látószervekkel konstatáljam a meglepetés tényét. Nem, sajnos nem Heiman újbóli feltűnése okozott heveny izgalmat, bár a jelenlegi énekes, a kissé Iggy Pop formát mutató Mikael Dahl sem tehetségtelen nótafa, hanem az emlékeimben élő kissé punnyadt hozzáállás radikális változása, amitől rögtön örömmel dobban a szív és ritmusra kezd mozogni a fej. De minek is erőlködők a szép szavakat gyártásával, igazából az egész kritikát el lehetne intézni egyetlen mondattal – mit egyetlen mondattal, két együttes említésével, akiknek hatására megszületett a minden német metalhívő vágyálmát megtestesítő crossover. Running Wild és Accept – ha ezt a két nevet hallod, nem hiszem el, hogy nem nyelsz nagyot – már ha az öreg iszapszemű ráják közé tartozol, akik a nyolcvanas években estek át zenei szocializációjukon, és a szekrény mélyén még mindig ott lapul a farmer-dzseki, szigorúan Jolly Roger és Balls To The Wall felvarrókkal. Az igaz, hogy a haj kevesebb lett, és talán már a headbang sem megy olyan hevesen, de a szív… a szív, az most is acélból van, nem beszélve a lábról, ami meg fából – legalábbis reggelente úgy érzed –, mint ahogy egy jó kalózhoz illik.

Mit kapsz tehát, ha nekidurálod magad a "Starbourne Traveler" hallgatásának? Ikergitáros, riffelős, dallamos metalt, az említett két banda módszertani bemutatóinak tökéletes keveredésével, olyan, az ösztönökre ható, nosztalgiát ébresztő hangulatot, amitől rögtön a szocializmus utolsó évtizedében találod magad, mikor boldogan helyezted be a másolt BASF kazit a kétkazettás SONY magnódba, hogy háromnegyed óráig együtt rothadj a kapitalizmussal – legalábbis lélekben.

Ennél fogva nehéz megfogalmazni a továbbiakat, mert mit is írhatna az ember azon a pár száz kritikán kívül, amiben a két csapatot és a hatásukra született stílus követőit dicsérte? Ráadásul még a sznobok talmi felsőbbrendűségének tudatában sem biggyeszthetek gúnyos mosolyt az arcomra, mert a prezentálás színvonalában semmi kivetni valót nem találni, aki meg nem szereti ezt a mára kissé megkövesedett világot, annak úgysem lenne jó semmi, amit ebben a közegben nyújtani tudnak.

A lemez a maga egyszerű megfogalmazásában lényegében slágerek halmaza, ahol néha Rolf Kasparek, néha UDO ősi riffjeinek, dallamainak az utódjaival találkozhatunk, de szerencsére plágiumról, vagy újrahasznosításról nem igazán beszélhetünk, annak ellenére, hogy valószínűleg minden ismerős lesz, amit a szerzemények nyújtani tudnak: a megszokás nem mindig jelent regressziót, vagy helyben toporgást, a nosztalgia pedig olyan érzés, ami nem csak szépít, de fiatalít is.

Kissé gonosz játék ez a bandáktól, hogy így év végére besűrítették a nekem tetsző albumjaikat, nemtörődőm módon felrúgva a szépen felépített éves listámat, de ott egye a fene, ilyen áron akár naponta rábírom magam, hogy revideáljam kőszikla szilárdságúnak vélt addigi véleményemet. Uraim! Itt az alkalom, hogy egyet fizess, kettőt kapj – ezt az akciót pedig kár mindenkinek kihagyni, akit lassan 30 éve kapott el a metal mánia.

Garael