Ügyeletes kedvenc 59. – Yes: Shoot High Aim Low (Big Generator, 1987)

ujcd01382.jpg

A Yes minden idők egyik legjobb progresszív rock zenekara, amelynél kevesebb formáció gyakorolt nagyobb hatást a kései utódokra. Ez eddig nem képez(het)i vita tárgyát, mert axiomatikus igazság. A fél évszázados karrier és a 21 stúdió album azonban akkora választékot, olyan már-már földolgozhatatlan dimenziójú örökséget jelent, hogy aligha találunk két embert, aki ugyanazt gondolja a banda különböző formációiról, korszakairól és albumairól.

Személyes véleményem az (és biztos akad majd, aki ezzel vitába száll, vagy ezen egyenesen fölháborodik), hogy ebben az irigylésre méltó pályafutásban kreatív szempontból három kiemelkedő periódusról beszélhetünk. Az első a zenekar születésétől számított első néhány év, az 1969-től '72-ig terjedő időszak. A második az ún. Trevor Rabin-éra, azon belül is az 1983-tól '87-ig tartó szakasz, amely sajnos mindössze két albumot termett nekünk, rajongóknak (90125, Big Generator). Végül a "modern korszak" két legzseniálisabb lemeze, a "The Ladder" (1999) és a "Magnification" (2001) által behatárolt rövid időintervallum.

A "Shoot High Aim Low" a második korszak egyik legzseniálisabb dala, jóllehet nem lett emblematikus sláger belőle. A "Big Generator" album eleve nem lett akkora siker, sem az eladási listákon, sem a kritikusoknál, mint a "90125". A lemez kegyetlenül nehezen, sok konfliktus árán született meg, Trevor Horn producer a fölvételek közben hagyta faképnél az egymással folyton veszekedő muzsikusokat. A négy éven át készülő és így nagyjából két millió dollárba kerülő lemezről (ki fektetne most ennyit egy zenekarba?) végül három kislemezes dalt választottak ki (Rhythm of Love, Love Will Find a Way, Final Eyes). Úgy tűnik, akkoriban a "Shoot High Aim Low"-t nem találták elég erősnek, a "Big Generator" turné után nem is játszották soha többet élőben. Utólag azonban Rabin azt nyilatkozta, hogy visszatekintve ezt tartja a lemez legjobban sikerült szerzeményének. Ezzel pedig mélységesen egyetértek...

A dal éppen két napja megy folyamatosan a lejátszómban, még szerencse, hogy a szomszédok meglehetősen toleránsak. A kb. hét perc hosszú, Anderson és Rabin által közösen énekelt nóta úgy született, hogy amikor Rabin belépett a stúdióba, White épp egy hipnotikusan lüktető ritmust püfölt a cajonon (drum box-on). Ez azonnal megihlette Rabint, akinek hirtelenjében ki is pattant a fejéből az akkordmenet és a dallam nagy része. A számot egyébként az egész zenekar jegyzi szerzőként. Rabin mindkét gitárszólója, az akusztikus és a "villanyos" egyaránt a kedvenceim közé tartozik. Rettenetesen sajnálom, hogy az általam egekig magasztalt Yes feat. Anderson, Rabin, Wakeman DVD szetlistáján sem szerepelt a "Shoot High Aim Low". Egyszer piszkosul meghallgatnám élőben...