Kiadó:
Century Media

Honlap:
www.wolf.nu

Az új Wolf album olyan csendben osont a kiadás közelébe, ahogy a farkas cserkészi be a vadat. Ez a farkas azonban nem a megfáradt Akela, hanem a csorda legvadabb, ereje teljében lévő kanja, akinek vérében ott buzog a Judas Priest, a Metal Church, és a King Diamond hatása: komolyan, ennyi apokaliptikus riffet még a maják sem hoztak volna össze 2012-ben, ha metal album készítésére támadt volna gusztusuk, pedig az időpont adta volna magát, ami ugye a naptár szerint a világvégét jelentette. Azt persze nagy nehezen sikerült átélnünk, ám a csapat az énekes kivételével lecserélődött, talán ez volt az egyik oka, hogy hat évig vártak türelmesen egy újabb sikeres vadászatra. Az új tagok pedig nem kispályások, legalábbis az undergroundban, ahol a Wolfnak sikerült kivívnia a Szent Tehén státuszt. Ezt farkas létükre elérni, úgy gondolom, már önmagában is dicséretre méltó dolog: a basszust kezelő Pontus Egberg a King Diamondból, és a dobos, Johan Kullberg (Ex-Hammerfall, ex-Lion's Share), gondolom, ismerős azoknak, akik szerint a mainstream maga a kárhozat, a milliós rajongótáborral rendelkező pop várkastélya, amit a közhiedelemmel ellentétben a Sátán szabadított a világra, aki bolond lett volna a pár tízezer tagot számláló black metal szcénát a világra okádni.

S hogy az új tagok hoztak-e valamiféle változást? Alapvetően nem, bár mintha egy leheletnyivel modernebb lenne a megszólalás, és néha a thrash szelét is érzem a mellettem elsüvítő dalokban, hallgasd csak meg a gyorsvonatként zakatoló "Devil In The Flesh"-t, rögtön két töltényöv pattan a derekadra és a hátadra. A csapat zenéje egyébként a maga alapvetően tradicionális voltában mindig is hordozott valami különlegeset, a riffek, a szólók és a dallamok olyan egyveleggé álltak össze, amiben ott van az említett Judas Priest vijjogós gitártermelése, a Diamond-i gonoszkás hangulat, és az amerikai power metal csapatok megalkuvást nem tűrő attitűdje.

A gonoszságot említve persze ne gondoljon senki valami zsigerből jövő gyűlöletre: olyan színház ez, ahol a díszletek, még ha fémből készültek is, nem akarnak igazinak látszani, a nézők pedig elfogadják az illúzió valóságteremtő varázslatát.

A csapat mindig is erős volt a gitármunkában, és ez mostanra sem változott. Hallgasd csak meg a "The Cold Emptiness" kriptaszagú dallamaival nyakon öntött hideglelős szólózást, és egyből megérted, miért is lehetnének Wolfék bármely horrorfilm aláfestő zenéjének sikeres szerzői, ami odáig megy, hogy a címadó bevezetését korábban már biztosan hallottad a moziban, már ha nagy rémfilm fan vagy. A "Feeding The Machine" egyébként remekül idomul a szöveghez, a dallamok gépies zakatolása, és az énekes, Niklas Stålvind gonoszkás hangja olyan gép-és olajszagú rettenetet szabadít a világra, amitől minden egykori gépromboló zombiként támadhat fel a sírjából.

Nem hiába említettem King Diamond nevét, egyrészt Egberg által konkrét kapcsolat is van az énekes mágussal, másrészt a "Spoon Bender" tömény hangulatidézése csak azokban nem kelt kellemesen nosztalgikus hangulatot, akik nem ismerik a metal zene Edgar Allan Poe-ját – vagy magát Poe-t sem.

Egyszerre modern és tradicionális, felkavaró és hátborzongató: a Wolf nem adott alább a minőségből, amivel kivívta magának azt a státuszt, ami idáig töretlenül avatja a kilencvenes évek közepén feltámadó retro hullám egyik legjobbikává. Még akkor is, ha a farkasvadászat helyett rénszarvasokat lődözni lett divat…

Garael