Kiadó:
Scarlet Records

Honlap:
www.trickortreatband.com

Kik azok, akik Helloween tribute csapatból kinőve, a példakép nyomdokain haladva készítenek úgy albumot, hogy zeneszerkesztő programmal vágják ki a megjegyezhető refréneket? Minden bizonnyal a tökfejek – de mivel ebben a kontextusban igencsak áthallásos ez a szó, maradjunk abban, hogy a nyulakba beleszeretett Trick or Treat nevű csapat (lemezborítóik főszereplői ugyanis az egyáltalán nem acélosságukról híres tapsifülesek, sőt korábban sikerült egy nyulakról szóló disztópikus regényt is zenébe oltaniuk), kiknek már több albumáról is értekeztem ezen az oldalon.

Mivel köztudottan nagy Helloween fan vagyok, alapvetően rokonszenvesnek találtam az együttes próbálkozásait, és jóllehet, lemezeik körülbelül ötven százalékát sosem találtam arra érdemesnek, hogy újból meghallgassam, azért mindig kiötlöttek pár olyan slágert, melyek elfértek volna a példakép klasszikus munkáin is. Jelen próbálkozással azonban – mint ahogy kritikám felütéséből is kiderül – nyulat, izé, bakot lőttek, mert hiába a Helloween által tökéletesre csiszolt eszköztár ügyes használata, ha éppen a lényeg veszik el az egészből: a nyúl úgy tűnik el a cilinderben, hogy arra még a legügyesebb bűvész sem talál rá.

Az persze igaz, hogy szokatlan a formátum, mert az anyag tulajdonképpen olyan kislemezek gyűjteménye, melyeket a zodiákus jegyek kötnek lazán össze, de ettől még születhetett volna mondjuk tizenkét slágert tartalmazó korszakos remekmű – az, hogy ettől igencsak távol állnak, úgy gondolom, nem csak a vadász jelenléte, hanem az igazi tehetség hiánya a ludas (nyulas).

Az euro-power szerelmeseinek talán sikerül azért jóra hallgatni a lemezt, már ha van türelmük a folyamatos dara egészséges szakaszolásához: ebben minden bizonnyal segít az énekes, Alessandro Conti személye, akit a nagyközönség Luca Turilli jelenlegi társaként ismert meg, és aki véleményem szerint a színtér egyik legjobb és legképzettebb énekese. A dalokat azonban ő sem képes megmenteni, mert a stílus paneljeinek egymásra dobálása abszolút rendszertelen módon történik, a hangjegyek elindulnak valahonnan, de hogy hová érkeznek és milyen úton, azt csak egy menekülő nyúl tudná megmondani. Pedig becsület szóra, erőltetem a dolgot, hiszen akár kedvenceim is lehetnének – nem kellene ehhez nagyon sok, csak néhány megjegyezhető, akár infantilis refrén, amik már első hallásra is fütyülésre ingerlik a hallgatók és Conti produktívabb hozzáállása, mert ahogy kihallom a prezentációból, még ő maga is unja saját magát.

Nem gondolnám, hogy a "The Legend Of The XII Saints" rendes„ soralbumként értelmezhető – és ez maximálisan mutatja jóindulatomat –, nevezzük inkább egy olyan ajándékcsomagnak, aminek beltartalma, ha nem is kedvünkre való, de szándékában azért mindenképpen dicséretes. De csakis abban.

Garael