Kiadó:
Metal Blade

Honlap:
www.falconermusic.com

A Falconer azon kevés folkmetal együttesek egyike, amelyre még a sznob úri közönség sem legyint ajkat biggyesztve, olcsó bazári hatáskeltésként elkönyvelve a síppal, dobbal, hegedűvel bazseváló – egyébként jobb sorsra érdemes – népi vonalat. Én, jóllehet nem zárkózok el – s hogy most maradjunk magyar példánál – a Dalriada által képviselt iránytól sem, azt azért kénytelen vagyok elismerni, hogy a Solymászok egy más – ismétlem, nem jobb, más – vonalon indultak el annak idején: úgy tudták a népzenei-reneszánsz elemeket a metal-riffek közé integrálni, hogy azok szerves egészet alkottak, amolyan komplementerként egésszé téve a Falconer különleges világát. A finomabb, árnyaltabb megközelítés érzését nagyban fokozta az énekes kiválasztása is, aki érdekes módon teljesen testidegen résztvevőként, a musical vokalisták érzékeny orgánumát a zenei koncepcióba építve mutatta meg, hogy létezik fából vaskarika: olyannyira, hogy a banda történetének egy rövid szakaszában kiválásával magával vitte azt a különleges atmoszférát is, amivel aztán visszatérte után a csapat máig rendelkezik.

Maga az album némileg váratlanul ért, hiszen a hírek az együttes feloszlásáról szóltak, de hát érjen az életben sok ilyen meglepetés, és jóllehet a lemez most már tényleg a búcsúról szól, a hangulat és a hangzás nem a befejezést sugallják, inkább összegzést, ami szinte minden eddigi album erényéből fel tud mutatni kicsit, olyan karrierutat elénk tárva, amiből nem sugárzik semmiféle hiányérzet. A hat évvel ezelőtti "Black Moon Rising" az együttes legkeményebb, legmetalosabb lemeze volt, egy-két szerzeménynél szinte "black levegőt" fújdogált a vadászmező szele, ennek ellenére az egyik (ha nem a kedvenc!) Falconer albumommá vált, még akkor is, ha a jellegzetes középkori-folk elemek kissé visszaszorultak a nagy dühöngés közepette.

Jelen album azonban, amint írtam, más. Talán még sosem voltak ilyen sokszínűek a szerzemények, melyek fő szervező elemévé a dallamok és a finom hangszeres megoldások váltak. Keménykedés tehát csak annyi van, amennyi az élettörténetben feltárható, ám van rengeteg hangulati aláfestő elem, instrumentális reneszánsz varázslat, és olyan tempóváltások a dalokon belül, amelyek viszont eddig nem voltak annyira jellemzők: talán ezért is lett ezúttal dúsabb az akusztikus hangszerelés, zongorával, hegedűvel, lanttal, skót dudával, mégsem válik filmzene-szerűvé a dolog; eszedbe sem jut, hogy nem metal albumot hallgatsz. Az összegző, visszanéző jelleget erősíti, hogy a dalok között megbújt egy saját nyelven előadott is, a két instrumentális "reneszánsz táncdarab" pedig minden bizonnyal sláger lett volna Mátyás király udvarában is!

Természetesen Stefan Weinerhall gitározása most is a dalok meghatározó szegmense, Mathias Bladdal – aki valószínűleg egy bülbülmadár és egy szirén nászából született – képesek mindenre, amire ez a reneszánszos, folkos varázslat képes; elrepíteni minket egy olyan világba, ahol jól megfér együtt a kobzos dalmester és az elektromos gitár kezelője.

Dalokat nehéz lenne kiemelni, hiszen végig egyenletes színvonal uralkodik a lemezen – talán a váltásoktól furcsán, de ezáltal is izgalmasan töredezett "Redeem Ann Repent" és a málházós riffelésű, Hammond orgonával megbolondított "Thrust The Dagger Deep" azok, melyekre a fekete öves Falconer rajongók felvonhatják a szemöldöküket, hogy aztán jóváhagyó bólogatással ismerjék el: ez is jól áll kedvencüknek.

Sajnálom, hogy vége a csapat pályafutásának, de bízom benne, hogy a gitáros Weinerhall nem fogja tudni lezárni zenészi pályáját, és legalább olyan unikummal fog a jövőben megörvendeztetni minket, mint amilyenné a Falconer vált. Bravó, fiúk, ez jó mulatság, férfimunka volt!

Garael