Stygian Crown: Stygian Crown (2020)

stygian_crown.jpg

Kiadó:
Cruz Del Sur Music

Honlap:
www.cruzdelsurmusic.com

Az epikus doom metal a doom alstílusai között talán a legeszközigényesebb, ide bizony nem elég egy hörgésbe oltott siratóasszony zenei leképezése, és a dallamok sem monokróm sötétek: gyakran tanúi lehetünk a repertoárba becsúszott tulajdonképpeni lassított harci menetdal lelkesedésének – ilyenkor aztán mi is lelkesedünk félbehagyva a folyamatos zokogást. Talán nem véletlen, hogy a stílus népszerűsége – már amennyiben beszélhetünk ilyenről egy abszolút underground jelenséggel kapcsolatban – nem riasztja el azokat sem, akik számára az emberi és világi nyomorultság nem a mindennapok része, vagy tulajdonképpen a táncdalokat kedveli, de a dallamok révén nem idegen tőle az epikus megfogalmazás fenségessége. (Van ilyen ember, például én, és még azt is vállalom, hogy pózőr legyek a hívek szemében, nekem elég, ha megmártózhatok a dalok lassú folyamában.) Az epikus jelleg gyakran találkozik az örvénylő pszichedéliával és a szemlélődő panteizmussal, ez az a három elem, ami meghatározza az alapvetően színpadias hatást, néha bizony a giccsbe is fordítva az egyébként halálosan komoly szándékot.

Az Avatarium bebizonyította, hogy a stílus nemcsak a szomorú férfiak terepe, hanem a vidám hölgyeké is: Jennie-Ann Smith ráadásul nem is a metal-szcénából jött rávilágítani arra, hogy alapvetően a popból szocializálódva is lehet valaki a mély underground megkoronázott király(nője). S hogy ez mennyire így van, példa rá a jelenlegi recenzió tárgya, a Stygian Crown élén ugyanis egy női testbe bújt Eric Adams áll, aki nemcsak a vokális stílusa miatt, de a kibontakoztatott dallamok, no meg a harsány, vezéri kiállás révén is felidézheti nekünk a korai Manowar csataszagú vonulását.

A hatások között természetesen felbukkan minden epikus doom-remek ihletője, a Candlemass és a Bolt Thrower vaskos jelenlétén kívül ott van a Schwarzenegger-féle Conan filmek hangulata is, még ha nem is zenei értelemben – a masszív, dübörgő riffek felett úsztatott, lebegtetett, de egy oroszlán erejével megszólaltatott dallamokhoz könnyen hozzárendelődik a barbár alakja és a Robert E. Howard által megálmodott univerzum.

Az erős, meghatározó riffelés mellett Melissa Pinion klasszikus, modoros, ám a zenéhez tökéletesen passzoló hangja teremti meg az album összetett világát, amiben az egyes szerzeményeket is több "tételre" lehet osztani, és amire bőven megvan a hallgató – és a zenészek –  ideje, hiszen a dalok mindegyike jóval hat percen felül van, ám a tökéletesen egymásba úszó váltásoknak köszönhetően unalomról szó sem lehet.

Már az általában feleslegesnek ítélt intró is jelzi, hogy itt valami különleges következik: egy női müezzin reggeli imáját hallhatjuk – no jó, nem, de ha Cselőtei Laciék definiálni próbálnák a "maharadzsás fikcsi" fogalmát, nem kellene sokáig keresgélniük az eklatáns példát. Az enyhe orientális jelleg aztán megmarad a folytatásban is, hogy aztán egy hosszabb, panteisztikus, letisztult elmélkedésnek legyünk fültanúi: a "Through Divine Rite" úgy visz be minket a kavargó örvénylő világába, hogy észre sem vesszük a szédülést, amit a kezdő és végpont permanens körfogása idéz elő. A folytatás aztán már ismét metalosabb vizekre evez, a "Flametongue" hol lassabb, hol gyorsabb ütemei a jó formában lévő Candlemasst idézik egy olyan főtémával, ami bármelyik indulós heavy metal albumon főszerepért kiáltana.

Természetesen a Black Sabbath sem maradhat ki a sorból, a "When Old Gods Die" kezdő riffjeit mintha maga Iommi mester álmodta volna meg, a folytatásra azonban Ozzy fénykorában sem lett volna képes, az ismételt, elnyújtott, heroikus dallamvezetés inkább a Manowarral rokon, mintsem a szombatisták pszichedéliára hajlamos korabeli attitűdjével.

Nem is ragozom tovább: a Stygian Crown debüt albumával valahol a Sorcerer színvonalát célozta meg, és jóllehet, a hangzás autentikussága folytán nem lett olyan bombasztikus, mint Engbergék első jelentkezése, a dalok önmagukban kiállják a próbát, Melissa Pinton személyében pedig egy új domináns vezéregyéniséget ismerhettünk meg, akinek torkában ott bújik Dickinson és Eric Adams öröksége – ez pedig, úgy gondolom, már magában is értéket teremt.

Garael

Címkék: lemezkritika