Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.stryper.com
www.facebook.com/Stryper

Annak idején a Stypernek hatalmas szerepe volt abban, hogy teljes mellszélességgel fölvállaltam a metál műfajt. Sokáig "tartózkodtam", mert az ún. körítés rettenetesen taszított, főleg a mesterkélt gonoszkodás (a halálosan komoly pedig még inkább!). Egyszerűen képtelen voltam (vagyok) megérteni, hogy mi a vagány, mi a menő abban, ha valaki az ördöggel cimborál. A kárhozat egyáltalán nem vicces... még a lehetőség szintjén sem. A Stryper klasszikus lemezeit hallgatva döbbentem rá arra, hogy – akármilyen fura is – lehet ezt elkötelezett keresztényként is hallgatni, szeretni, művelni. A Stryper szó szerint keresztes hadjáratot folytatott annak érdekében, hogy visszahódítsa a metál fanok elvadult szívét.

Ezek után érthető, ha van bennem egy jó adag elfogultság velük szemben, és hajlandó vagyok őket megvédeni olyan helyzetekben is, amikor már alig tűnnek védhetőnek: amikor már túl sok(k) a pufi haj vagy a nyálas líra, a szájbarágós igehirdetés vagy a közönség Bibliákkal való dobálása. A Frontiers által finanszírozott és menedzselt föltámadásuk nem kevés elégtétellel és jó érzéssel töltött el, de az utóbbi időben kezdett lankadni a lelkesedésem: úgy éreztem, hogy Michael Sweet túlexponálta (kiírta) magát. A 2018-ban megjelent legutóbbi album már elég langyos fogadtatásra lelt nálunk.

Most sem világos előttem, hogy miért kellett a Strypernek egyértelműen lenyomozható Iron Maiden (No More Hell To Pay, 2013) és Judas Priest (God Damn Evil, 2018) panelekből építkezniük, amikor nagyon rég óta megvan a saját stílusuk. Azt meg végképp nehéz elfogadnom, hogy a retró-koncepció szerint a gitároknak – úgy tűnik – folyamatosan úgy kell szólniuk, mintha egy Musima Lead Start reszelnének egy ezer éves, olcsó Boss pedálon keresztül. Ennek ellenére azt kell mondjam, az "Even The Devil Believes" jobban sikerült az elődjénél, határozottan több van benne a klasszikus éra hangulatából.

Fogalmam sincs, hogy a régi barátot és muzsikustársat, Tim Gainest sok-sok huzavona után miért kellett kitenni a zenekarból, de ezen a lemezen már Perry Richardson (Firehouse) pengeti a basszusgitárt. A lemez nagyjából a koronavírus-járvány miatt bevezetett karanténban született, próbálván némi pozitív üzenetet közvetíteni a hit erejéről az egyre inkább frusztrált és elszigetelődő embereknek.

Amint már mondottan, ez a lemez egyfajta visszakanyarodás a régi szép időkhöz, és ez nagyon jól van így. Nem állítom, hogy az album hibátlan, de van itt két darab három nótából álló dalfüzér "Let Him In – Do Unto Others – Even The Devil Believes" és "This I Pray – Invitation Only – For God & Rock 'n' Roll", ami jó eséllyel meg fogja dobogtatni a konzervatív rajongók szívét. Nekem egyelőre csak az albumot záró, címében és szövegében is nehezen értelmezhető "Middle Finger Messiah" tűnik kimondottan rossz döntésnek.

Tartuffe