Kiadó:
Universal Music

Honlapok:
www.bryanadams.com
facebook.com/bryanadamsofficial

A Nippon Budokan (röviden csak Budokan) az ázsiai szigetország, pontosabban Tokyo legendás fedett arénája, ahol megannyi kiváló előadó, közöttük világhírű rockzenészek adtak koncertet és rögzítettek "szabványértékű" élő albumokat, DVD-ket. A "Live At The Budokan" cím ismerős már olyan illusztris nevekkel való társításban, mint pl. Deep Purple, Ian Gillan, Eric Clapton, Ozzy, Dream Theater stb. Most nálam Bryan Adams kerül sorra, mert kb. két hónapja újra fölfedeztem magamnak Adams főleg korai, nagyjából a '90-es évek végéig tartó munkásságát. Amit azóta csinált, sajnos nem tudott megfogni, viszont ami a múlt évezredben került ki a kezei alól, gyakorlatilag egytől egyig mestermű.

Miközben Adams közel 100 millió (!) lemezt adott már el világszerte, és egyes slágereit ma is előszeretettel válogatják be lejátszási listáikra a rádiós zenei szerkesztők, sokszor úgy érzi az ember, hogy a poppereknek nem elég popos, a rockereknek nem elég rockos. Maradjunk annyiban, hogy a csákó mellkasában igazi kő- (értsd: rock-) szív dobog, nagyszerű dalszerző és még kiválóbb énekes (az utóbbi keveseknek tűnik föl, amíg meg nem próbálják elénekelni a dalait). Mostanában ugyan sok a fáradt ballada és az elektronikus prüntyögés a lemezein, de 2000-ig - mint már mondottam - nem igazán tudott hibázni.

Épp ezért is esett választásom erre a DVD-re, hiszen a koncertet az 1998-ban megjelent "On A Day Like Today" album turnéján, konkrétan 2000. június 15-16-án rögzítettek a fönt említett japán arénában. A másik ok, amiért ezt a fölvételt akartam kiemelni az, hogy ezen a turnén a kimondottan MTV-barát "kirándulás" után (lásd pl. "18 Till I Die") határozottan rockosra vette a figurát. Ez alatt azt értem, hogy amolyan "nuku sallang" módba kapcsolva eszméletlenül feszes trióként lépett föl hűséges régi zenésztársaival, Kieth Scott gitárossal és Mickey Curry dobossal, míg a basszusgitárt ő maga kezelte. Itt jegyzem meg, hogy a bőgő szokatlanul, de üdítően morcosan szól, sőt szinte brutálisan mennydörög!

Ez a fajta rock triókra általában jellemző "szikárság" a karcos és nem mellesleg hibátlan hangzásra éppúgy vonatkozik, mint a színpadképre és a föllépőruhákra (a srácok egyszerű egyenfehérben nyomják végig). Persze a látvány lehetne gazdagabb, de a hard rockosra vett sound bőven kárpótol, csakúgy, mint a kiváló "best of" szetlista, amelyen szerencsére nem sok olyan nóta kapott helyet, amely a '90-es évek második felében született.

Érdekességként megjegyzem, hogy a "Summer of '69" (csakúgy, mint az "Into The Fire" és a "Cloud Number Nine") tiszta U2, mintha egy hormonkezelt The Edge gitározná végig, az "It's Only Love" pedig iszonyúan harap; Scott a pszichedelikus hatású wah-wah pedál kezelés mellett már-már széttekeri a dalt (ha van ilyen egyáltalán). Ebben a fölállásban a "Have You Ever Really Loved A Woman?" és az "I'm Ready" úgy szól, mintha Stinget hallanánk a nagyszerű Dominic Miller társaságában. Egészen különleges a több nótából összefűzött ZZ Top hangulatú "Blues Jam" is. Nem spirázom, bazi jó a DVD, Adams-rajongóknak speciel kihagyhatatlan.

Tartuffe