Octavision: Coexist (2020)

yyy_2.png

Honlapok:
www.octavisionmusic.com
facebook.com/HovakAlaverdyan

Az Octavision tulajdonképpen egy Hovak Alaverdyan nevű USÁ-ban élő örmény gitárosról szól, s arról, ha valaki tud és mer nagyot álmodni, s azért kemény munkával, tántoríthatatlan kitartással dolgozni, erőfeszítéseit siker fogja koronázni. Ez a kiváló, de abszolút ismeretlen húrnyűvő tudta, hogy esélye sincs a zeneiparban hangos sikereket elérni, jól csengő nevet szerezni, viszont elszántsággal, némi szerencsével és annál több tehetséggel letehet valamit az asztalra, amit büszkén vállalhat, s amit nemcsak a róla időközben értesült néhány rajongó, hanem a szakma pár nagy öregje is elismeréssel fogad.

Nagyjából tíz évet dolgozott azon, hogy elkészülhessen ez az album. Jómagam csak kb. három éve várom ácsingózva a megjelenést. Még 2016-ban tette föl a youtube-ra az ízelítőnek szánt, közel 10 perces "Three Lives" videóját. Én ezzel 2017-ben találkoztam először, és azóta folyamatosan dörzsölgetem itthon a tenyerem, hogy vajon mikor vehetem már kezembe a CD-t! A lehengerlően zseniális "Three Lives" után rákerestem a csókára, és találtam több olyan dalt is, amelyen ő játszott, pl. az ún. Paradigma Project "Run" című szerzeményét, ahol az Octavisionhöz hasonló progresszív, közel-keleti folk fúziós muzsikát játszik. Fantasztikus - a pali is, de a nóta is!

A kártyáimat már a TOP15 listámmal kiteregettem: a "Coexist" nálam messze kiemelkedően az év legjobb albuma, helye a dobogó tetején megkérdőjelezhetetlen. Engem kenyérre lehet kenni az ilyen prog rock/metal muzsikával, amely jó érzékkel van megspékelve némi autentikus hangszereken játszott örmény, grúz, közel-keleti népzenével. Igazából ez már önmagában is elegendő lenne, de Alaverdyan ezt még megfejelte azzal, hogy a stúdióba olyan legendás muzsikusokat is meghívott maga mellé, mint Billy Sheehan, Victor Wooten, Steve Weingart és Jeff Scott Soto. Utóbbi a címadóhoz és az "Apocalyptus" tételhez járult hozzá énekével és szövegeivel.

Alaverdyan gyakorlatilag egymaga, saját házi stúdiójában rögzítette az anyagot, a keverést Aram Abgarian végezte New Yorkban, a maszterelést Leon Zervos Ausztráliában, és az eredmény egyszerűen lenyűgöző. Eszméletlenül jól, tisztán és arányosan szól az egész. Az évek óta saját pincében stúdiózgató Malmsteen igazán példát vehetne róla, mert ez bizonyítja, hogy az ilyen körülmények között fölvett anyagok is szólhatnak kifogástalanul.

Az ötvenegynéhány perces, hét tételt tartalmazó, javarészt instrumentális anyagról legyen elég annyi, hogy simán kenterbe veri pl. a nagy példakép, John Petrucci idei szólólemezét, de még Joe Satriani és Reb Beach egyébként egytől-egyig jól sikerült albumait is. Talán valamivel több folk és jazz fúziót el tudtam volna viselni, amúgy Paradigma Project módra, de nem lehetek telhetetlen. Őszintén remélem, hogy ennek a zseniális bemutatkozásnak lesz folytatása - s arra nem kell újabb tíz évet várni!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika