Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/JoelHoekstra13

Azt hiszem, senki sem lepődött meg, amikor kiderült, hogy a Frontiers berendelte Joel Hoekstra (ex-Night Ranger, Trans-Siberian Orchestra, Whitesnake) egyszerűen csak 13-ra keresztelt énekes projektjének folytatását. A nagyszerű gitáros - három instrumentális alkotás után - 2015-ben próbálkozott meg először énekes produkcióval, amely már elsőre is elég nagyot durrant, jóllehet az erős mezőny miatt akkor a "Dying To Live" éppen csak lecsusszant a TOP 15-ös listámról.

Azon sincs mit csodálkozni, hogy Hoekstrának a Whitesnake mellett bőven akad ideje ilyen foglalatosságokra, az idén 70 éves Coverdale nyilván nem dolgoztatja ájulásig - valószínűleg a koronavírus okozta "koncerthalál" miatt is bőven van ideje Perugino istállómester kívánságait teljesíteni. Jó szövetségi kapitány módjára Hoekstra nem akart változtatni a győztes csapat összeállításán, most is ugyanazokkal a muzsikusokkal vonult be a virtuális stúdióba: Vinny Appice dobol, Tony Franklin bőgőzik és Derek Sherinian kezeli a billentyűket. Utóbbi szerencsére egy kicsit talán több szerepet is kapott az első albumhoz képest. Kimondottan élvezet hallgatni pl. a "Take What's Mine" neoklasszikus stílusjegyekkel megtűzdelt gitár-billentyű párbaját!

Az énekes fronton annyi változott, hogy most teljes egészében Russell Allen hasította föl az anyagot, Jeff Scott Soto és Chloe Lowery csak a háttérvokálok föléneklésére kapott fölkérést. Allent mindig élmény hallgatni, főleg egy olyan közegben, amikor nem kell fölöslegesen rekesztenie. Itt is nagyon "éli" magát, egyedülálló hangi adottságaival jelentősen hozzájárulva a 13 sikeréhez. Ugyanakkor világosan kell látnunk, hogy itt a dalok minden egyes apró részletéért a gitáros/zeneszerző a felelős. A dallamok annyira jellegzetesen hoekstrások, hogy Allen legföljebb manírokat adott hozzá a kész szerzeményekhez. Furcsa, de nekem Hoekstra dallamairól - főleg Allen interpretálásában - sokszor Ronnie James Dio legmelodikusabb pillanatai jutnak eszembe. A diós (nem mint a bejgli vagy pozsonyi kifli, hanem mint a "Holy Diver" vagy a "Last In Line") ízek mellett a gitáros veteránnak határozott hajlama van a keleties dallamvezetésekhez. Ez nem tudom, miből ered, de egyáltalán nem bánom.

A "Running Games"-t sok kritikus dalszerzésben és produkciós kvalitásokban is ugrásszerű fejlődésként értékeli az első lemezhez képest. Ezt én nem igazán érzem, inkább folytonosságot hallok, és talán valamivel több magabiztosságot. Ez az izmos (a bónusszal együtt 12 szerzeményből álló) dalcsokor a stíluson belül kétségkívül kiemelkedő teljesítménynek minősül - persze ehhez kellett a bivalyerős háttércsapat is. Nem csak Russell Allen miatt mondom, de az album számomra visszahozza az első 2-3 Allen-Lande lemez fílingjét - így alighanem Hoekstra személyében üdvözölhetjük a manapság már kevésbé ihletett Magnus Karlsson kihívóját.

Tartuffe