Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.evergrey.net
facebook.com/Evergrey

Az Evergrey nálam a karrierjükre jellemző hullámzás és a megfoghatatlanul szívbemarkoló, már-már nyomasztó hangulat ellenére szinte kezdettől fogva kiemelt tiszteletnek örvend. Az eredeti fölállás restaurációja után valami történt a bandával: nem a régi, kényelmes rutinba süppedtek bele, hanem szó szerint megtáltosodtak. Ennek kiemelkedő momentuma volt a 2019-es "The Atlantic", amely végül az éves toplistám fölső harmadában végzett - teljesen megérdemelten. Ma is tartom, hogy eddig az volt pályafutásuk csúcsteljesítménye; talán annak kellett volna a "Főnix kiszabadulása" címet adniuk.

A "The Atlantic"-kal gyakorlatilag egy trilógia zárult le, így amikor az új lemez munkálataihoz fogtak, már nem kötötte őket semmilyen korábbi (pre)koncepció. Ez nem jelenti azt, hogy valami egészen újba kezdtek volna, hiszen a csapatnak lényegében a kezdetektől fogva kiforrott stílusa, saját hangja van. Zeneileg az új album szervesen illeszkedik abba a folyamatba, ami a "Hmyns For The Broken"-nel még 2014-ben elindult. A klasszikus értelemben vett európai prog-power kifejezésmódot némileg a modern elvárásokhoz igazítva, s közben a rájuk oly jellemző elképesztő belső feszültséget generálva újradefiniálták magukat: maradt a power mázsás súlya (sőt!), s míg a progresszivitás inkább csak abban nyer kifejezést, hogy mérföldekre járnak a műfaj manapság divatos zenei és lírikus kliséitől, újabb elemekkel gazdagodtak, melyek közül Henrik Danhage gitáros minden korábbit fölülmúló dallamos összeszedettsége egyértelműen pozitív fejlemény, míg Rikard Zander elektronikus tánczenét idéző hangszíneivel kapcsolatban már sokkal kevésbé vagyok elkötelezett (vagy éppen megértő).

Az összképet tekintve, egyelőre az "Escape of the Phoenix"-et nem érzem olyan erősnek és egységesnek, mint közvetlen elődjét. Elsősorban nem az érezhetően több lírikusabb pillanat miatt. A címadó pl. igazi csűrdöngölős nóta, mégis hiányolom belőle azt a meggyőző zeneiséget, amire tudom, hogy képesek. A leggyöngébb láncszemnek - más kritikusokkal egyetértve - én is a "The Beholder"-t gondolom. James LaBrie szerepeltetése szerintem nem volt a legjobb ötlet, nem LaBrie-t akarom ezzel bántani, de valahogy kilóg a lóláb; még egy hölggyel - pl. Lzzy Hale-lel - is jobban jártak volna.

El kell ismerni, hogy az Evergrey minden zsenialitása ellenére megosztó jelenség. Stílusuk fontos markere Tom S. Englund sajátos, "világfájdalmas" orgánuma, őt pedig - tapasztalatom szerint - vagy nagyon szeretik, vagy elrettentő összetevőként értékelik. Én az első kategóriába tartozom, így lelkesen üdvözlöm az új albumot, még akkor is, ha a főnix hangját valamivel erőtlenebbnek érzem az Atlanti-óceán morajlásához képest.

Tartuffe