TOP 15 (2019) – Tartuffe (a.k.a. Anton Ego)
Mint a cinikus alteregómat, "Önző/Nagyképű Antalt" ábrázoló mellékelt kép is mutatja, ez az esztendő nem igazán mozgatta meg a fantáziámat. Szó szerint egy-két kivételtől eltekintve még a rajongva szeretett zenekarok és a várva-várt lemezek sem nyűgöztek le. Sajnos akadtak korábbi toplistások által okozott komoly csalódások is. Volt már jobb – mi több: sokkal jobb – évünk, na! Azt külön sajnálom, hogy csak egy-egy magyar megjelenés tudott bekerülni a "Top 15" és az "Egyéb figyelemreméltó megjelenések" kategóriába.
Egy rövid caveat a lista elején. Ahogy öregszem, egyre kevésbé érdekel, hogy ha valaki elfogultnak tart. A fölsorolásom nem föltétlen tükröz – még a saját listámon belül sem – részrehajlás nélküli értékítéletet vagy abszolút sorrendiséget. Amit viszont a Top 15-be beletettem, azért kezességet vállalok...
TOP 15:
Az már közvetlenül a megjelenés után sem volt kérdéses, hogy a Myrath legújabb mesterműve dobogós lesz. Időközben viszont kiderült, hogy a lelkesedés nem lohadt, inkább erősödött. Az is sokat segített az aranyérem megítélésében, hogy egy barátom, aki évek óta nem hallgat új muzsikákat, olyan lelkes lett tőle, hogy konkrétan két hónapja hallgatja a kocsiban, ahol – megsúgom – budai srácként elég sok időt tölt.
2. Magic Pie: Fragments Of The 5th Element
A Magic Pie csúcsteljesítménye ugyan továbbra is a "The Suffering Joy" (2011) marad, de attól ez még, ha töredékesen is, de kvintesszencia. A középkori alkímia mindhiába próbálkozott, az idősödő norvég proggerek pedig szép csöndben megcsinálták. Olyan csöndben, hogy rajtam kívül alig ismeri őket valaki.
3. Sweet Oblivion feat. Geoff Tate
Ezt a legtöbb kritikus középszerűnek titulálta, és valószínűleg igazuk is van. De a két főszereplőt, Geoff Tate-et és Simone Mularonit iszonyúan csipázom, és ez a projekt mindkettőjükből kihozta a legjobbat, a leg-Queensrÿche-osabbat. Legalábbis abban az értelemben, hogy Tate a "Promised Land" (1994) óta nem csinált olyan lemezt, amit fönntartások nélkül élvezni tudtam volna, Mularoni meg végre nem vágtázik. Középszerű? Ám legyen! Mégis állandó szereplője a lejátszási listámnak.
Egyáltalán nem örültem Nathan Peachey énekes kirúgásának. A fölvételek alatti sok kavarás közepette valami elveszett abból a varázsból, ami az elődöt, a "Her Halo"-t (2015) halhatatlanná tette. Sajnálom ugyan, de ettől még az album messze az éves átlag fölött teljesít.
Ez nálam az év meglepetése! Az Evergrey mindig szimpatikus volt, de nem emlékszem egyetlen albumukra sem, amit szőröstől-bőröstől, az elejétől a végéig szerettem volna. Az Atlanti-óceán hullámai azonban újra és újra, hatalmas erővel söpörnek végig a lelkemen.
6. At Night I Fly: Mirror Maze
Ez a banda most megmentette a magyar muzsikusok becsületét! Már majdnem lemondtam a folytatásról, amikor egy súlyos, hét éves hiátus után sikerült megvigasztalniuk. Azt továbbra sem értem, hogy a csak digitálisan megjelent bemutatkozó EP (September Kills, 2012) anyagát miért nem lehetett bónuszként a lemez végére biggyeszteni.
Kilenc év az nagyon hosszú idő. Ennyit kellett várni a svéd proggerek új lemezére. Persze a főszereplők: Markus Sigfidsson gitáros és Henrik Båth énekes időközben sem voltak tétlenek. Egy pöttyet gyöngébb, mint a 2010-es "Where Stories End", és talán túlságosan is hosszú, de azért még rendkívül magas a szárazanyag-tartalma.
Az instrumentális anyagok között most a viszonylag ismeretlen svájci húrnyűvő, Brian Maillard (Dominici, Solid Vision) készítette a legjobbat, olyan nagyágyúkat előzve be, mint Marco Sfogli és Paul Gilbert. Rövidke, de rendkívül szerethető anyag született a mester kezei alatt.
9. Narnia: From Darkness To Light
Nagyjából ugyanazt tudom elmondani erről a lemezről, mint a Tate-Mularoni koprodukcióról. A kritikusok nem voltak elájulva tőle, nyilván nem is korszakos alkotás, de mit csináljak, ha mindig széles vigyor ül az arcomra, amikor beteszem? Márpedig gyakran sorra kerül.
Ez a talján egy zseni. Punktum. Über technika, műfaji értelemben széles látókör, kivételes dallamérzék. Világbajnok kombó.
Fájdalmasan rövid ez az EP; ahhoz képest pedig még sokkal fájdalmasabban drága (már úgy értem, CD-n). Ahogy belendülök, már véget is ér. Ez gáz. A belbecs viszont parádés: egy szórakoztató, humoros, nagy zenei cirkusz lüktető, színes kavalkádja. A svéd progresszív rock ismeretlen ismerősei, akik lazán lemuzsikálják a dicsfényt Roine Stolt és virág-királyai homlokáról.
12. Paul Gilbert: Behold Electric Guitar
Az önismétlést kockáztatva: ez sem érhet föl briliáns elődjéhez, a "Vibrato"-hoz (2012), de attól még friss, játékos, spontán, ugyanakkor precíz, jól megszerkesztett stílusgyakorlat. Íme, ez a villanygitár!
13. The Neal Morse Band: The Great Adventure
Nem Neal Morse legihletettebb műve, bár sokkal jobb, mint a nálam könyörtelenül osztályismétlésre ítélt "JK - Ördögűző" rockopera. Évek óta gagyogom: a sok (sőt rengeteg) sokszor kevesebb...
14. Dream Theater: Distance Over Time
Egykor lánglelkű fanatikus voltam, ma már csak megcsalt, kiábrándult szerelmes. A "Distance Over Time" viszont – bár az üdvösséghez ez kevés – a Portnoy nélküli éra legbecsületesebb iparosmunkája.
Ha tökéletesen objektív lennék, ennek sem föltétlen lenne helye a listámon. Szegény Coverdale – ahogy ez várható volt és élőben is kiderült – mára csak árnyéka egykori önmagának. Ugyanakkor ez mégis csak a Whitesnake! Az elmúlt kb. 10 év lemezei közül egyedül ez kerül elő rendszeresen.
Egyéb figyelemreméltó megjelenések:
Zoli Band: Santa Monica
Voyager: Colours In The Sun
Noveria: Aequilibrium
Vanden Plas: The Ghost Xperiment – The Awakening
Volbeat: Rewind, Replay, Rebound
Meshiaak: Mask Of All Misery
John Diva & The Rockets Of Love: Mama Said Rock Is Dead
Crashdiet: Rust
Vinnie Moore: Soul Shifter
Avantasia: Moonglow
Pretty Maids: Undress Your Madness
Hardline: Life
Ray Alder: What The Water Wants
Michael Sweet: Ten
Flying Colors: Third Degree
Opeth: In Cauda Venenum
Soen: Lotus
Sokkal többet vártam:
Leverage: Determinus
All Things Fallen: All Things Fallen
Neal Morse: Jesus Christ The Exorcist
Lonely Robot: Under Stars
Steel Panther: Heavy Metal Rules
Black Star Riders: Another State Of Grace
Tartuffe (a.k.a. Anton Ego)
