Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.turbulenceprog.com
facebook.com/turbulenceofficial

A Frontiers kiadó érdeklődése szerencsére nem korlátozódik a dallamos hard rock zenére, de olykor kiterjed a progresszív metál műfajra is. Ennek gyümölcseként vehettük kezünkbe például a norvég Circus Maximus (hú, de elkelne már egy új anyag!) és a svéd Paralydium nagyszerű albumait is. Most olyan helyről érkezett vérfrissítés a kiadóhoz, ahonnan talán legkevésbé vártuk volna, a Turbulence ugyanis libanoni csapat – és ez a többszörösen megoszlott közel-keleti ország nem igazán a pezsgő metál klubjairól ismert.

Ugyan a Turbulence név mögött a sokat tapasztalt rocker egy virtigli, régisulis thrash hordát sejtene, az Alain Ibrahim gitáros és Mood Yassin billentyűs által alapított zenekar valójában egészen modern progresszív metált játszik. Ahogy sokan mások (pl. éppen a bevezetőben említett Circus Maximus), ők is Dream Theater tribute formációként kezdték, majd 2015-ben "Disequilibrium" címen kiadták első saját anyagukat, amely – komoly kiadói háttér és promóció hiányában – természetesen nem keltett nagy föltűnést.

A "Frontal" már egy hallhatóan érettebb dalcsokor, nem utolsó sorban produkciós szempontból is. A 66 perces összefüggő (koncept) album alapsztorija egy megtörtént esetet dolgoz föl: 1848-ban egy Phineas Gage nevű új-angliai vasúti pályamunkás koponyáját átdöfte egy kb. 3 cm vastagságú vasrúd. Gage a csodával határos módon túlélte a balesetet, de az agyának frontális lebenyét ért kiterjedt sérülés miatt teljesen megváltozott a személyisége. Az eset orvosi szempontból biztosan nagyon érdekfeszítő, nekem dalszövegek témájául kicsit morbid.

A Turbulence zenészei rendkívül fölkészültek, tökéletesen elsajátították a zsáner mesterfogásait, az instrumentális részek egyenesen lehengerlők. Bár pályájukat Dream Theater átiratokkal kezdték, zeneileg közelebb állnak a modernebb fölfogású Haken stílusához, de Omar El Hajj énekes hangszíne miatt rengeteg a Pain Of Salvation áthallás is. A "Frontal" egyértelműen az év egyik nagy progresszív meglepetése, bár nekem eszembe jut két fontos kritikai megjegyzés is: hiányolom egyrészt a közel-keleti népzene és modalitás fajsúlyosabb megjelenését, másrészt a követhetőbb, szerethetőbb dallamokat, nagyjából úgy, de nem annyira kommerszen, mint az újkori Myrathnál.

Tartuffe