Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
https: beastinblack.com

Nehéz helyzetbe hozott Kotta kolléga kitűnő Eclipse kritikájával, mert a disco ütemek és a heavy metal kapcsolatára tett megjegyzéssel egyet is tudok érteni, meg nem is.  Az ambivalenciát az elmélet és a gyakorlat viszonya szülte, hiszen jelenleg a The Night Flight Orchestra – akik a táncolható ritmusok és a hard rock keverőinek mintapéldányai – mind a kritikai közvélemény, mind a hallgatóság körében teljes térdre borulást eredményezett, talán csak az olyan iszapszemű ráják közelítettek óvatosan a jelenséghez, mint amilyen én is vagyok. Ugyanakkor a hasonló alkotói metódusban dolgozó Beast In Black vagy a Battle Beast korábban simogató kritikákat kaptak tőlem, így most aztán nem tudom, hogy mire hallgassak, az eszemre vagy a szívemre, hiszen míg előbbi teljesen azonosulni tud Kotta véleményével, utóbbi hevesen dobogással reagál a zene hatására termelődő, sci-fi (cyberpunk) hangulatot közvetítő örömhormonok özönére.

Ráadásul a Beast In Black két szempontból is unikum: egyrészt a basszusgitáros, Molnár Máté jelenléte, másrészt a női és férfi hangot is kiválóan prezentáló görög énekes, Yannis Papadopoulos miatt, aki úgy tudja szolgáltatni a fémből kovácsolt disco ütemek (melyek tudjátok, rokonai a fából vaskarikának) felett és alatt szálló dallamokat, hogy arra még annak is táncra rándul a lába, aki már akkor is elbotlik, ha egynél többet lép. Ettől függetlenül, mint korábbi recenziómban is írtam, az ilyen módszertannal dolgozó együttesek remek belépők lehetnek a heavy metal birodalmába, még akkor is, ha a disco, vagy a nyolcvanas évek elektronikus tánczenéje is már elavultnak számít a célközönség számára. (Bár az új ABBA album sikere némiképp megingat ebbéli meggyőződésemben.)

A Beast In Black azonban – ha levesszük a billentyűk Travoltát színpadra varázsoló csilingelését – egy virtigli metal banda, ahol a gitáros, Anton Kabanen gondoskodik róla, hogy olyan szólók is sivítsanak a táncolók között, melyektől egyből szegecses csuklóvédő terem a párok kezére. A slágerteremtésben pedig ismét kiváló munkát végeztek, mert a dallamok mind a popban, mind a heavy metalban megállják a helyüket, ráadásul sikerült elkerülni azt a csapdát is, aminek hatására az előző album klónjával csalták volna verembe a gyanútlan hallgatóságot.

Nem hinném, hogy bárki számára ne lenne kimaxolva a szórakoztatási faktor a dalok hallgatása közben, még úgy is, hogy a "kéthangú" énekes toposza az első meglepetés után már nem is annyira szokatlan. Papadopoulos kiváló frontember, adottságai pedig lehetővé teszik a legkomplexebb énektémák tálalását is, még szerencse (már akinek), hogy ilyennel nemigen találkozunk az albumon. A fiúk ugyanis annyiban maradtak a jól bevált sémánál, hogy pusztán szórakoztatni akarnak, a zenei lét bonyolultságába belemerítkező tudósok szerepét meghagyják másnak, így lényegében az is szívesen meghallgathatja őket, aki amolyan "kocametálosként" csak a rádiókban néha-néha felcsendülő örök fémslágereket ismeri és szereti.

S hogy a kételkedőket is meggyőzzék, a két utolsó szerzeményben megmutatják, hol terem a metal god: a Manowar "Battle Hymn"-jét csak azok tudják így feldolgozni, akiknek folyékony fém zubog az ereikben, és izmaikat acélrostokból fonták, Michael Jackson "They Do't’ Care About Us"-jából pedig a Queen örökbecsű "We Will Rock You" ikertestvérét faragták – mit faragták, csiszolták! – ki, és Papadopoulos megmutathatja, hogy nemcsak a metalban, de a popban is elismerőt tud alkotni.

S hogy jó-e ezen az úton elindulni? A 15 perc hírnév kiérdemlésének érdekében minden bizonnyal. A Beast In Black jó érzékkel úszott rá az újabb trendre, ráadásul zenélni is nagyon tudnak, így nem lengedez műanyag illat az acélriffek felett. S ha ezt el tudták érni, máris vissza tudják csalogatni a hatásvadászat bestiáját a feketeségbe.

Garael