Kiadó:
Blackoak Records

Honlap:
facebook.com/allthingsfallen

Körülbelül 10-12 évvel ezelőtt igazi hősöm volt Markus Sigfriedsson gitáros-dalszerző a lényegében hibátlan Harmony (2008) és DarkWater (2010) lemezek miatt. Mindkét album a maga sajátos módján kvintesszenciális skandináv etalonként van nálam elkönyvelve. Azután valami történt Sigfriedssonnal, egyrészt a későbbi lemezek már nem hozták az elvárt minőséget, másrészt határozottan elkomorultak, "elnehezültek", szinte darabosakká váltak a szerzemények. Mindazonáltal örülök, hogy legalább nem "írta agyon magát", mint más csúcsra járatott komponisták (pl. Magnus Karlsson vagy Erik Mårtensson).

A Harmony, DarkWater és 7days után az All Things Fallen Sigfriedsson már sokadik "inkarnációja", melynek első fölvonása 2019-ben jelent meg. Az inkább EP formátumnak megfelelő anyagtól akkor egyáltalán nem voltam elájulva; mind a hangzás, mind a dallamvezetés komoly hiányérzetet keltett bennem. Az All Things Fallen pont azt a 7daysre jellemző súlyosabb, sötétebb, depresszívebb hangulatot viszi tovább, ami ugyan elég tipikus a skandináv régióra (lásd pl. Evergrey, Pain Of Salvation, Opeth stb.!), de Sigfriedsson "arcai" közül nekem a legkevésbé szimpatikus. De mit csináljunk, ha manapság ez jön ki belőle, és a világ helyzetét mérlegelve ez talán nem is annyira indokolatlan?!

Az agytröszt mellett maradt Erik Tordsson énekes (7Days, End Of September), akit esküszöm, néha simán össze lehet téveszteni Henrik Bath-tal (Harmony, DarkWater) - nyilván van Sigfriedssonnak egy határozott zsánere - és Leo Margarit dobos (Pain Of Salvation), akinek ezúttal szerencsére sokkal jobban szól a cucca. Ez talán Dennis Koehne (Orden Ogan, Sodom) érdeme, aki a keverést és maszterelést végezte. Az viszont meglepő, hogy most nem maga Sigfriedsson játszotta föl a basszustémákat, hanem a messzi Brazíliából importált Raphael Dafras (Edu Falschi, Almah).

Nem magas elvárásokkal futottam neki a lemezhallgatásnak, de meglepetésemre az első albumnál egy sokkal emészthetőbb, szerethetőbb anyag jött velem szembe. Egy kicsit energikusabb, dallamosabb az egész, és nekem úgy tűnik, valamivel több benne a billentyű is - amit a bemutatkozásnál határozottan keveselltem. Kb. 50 percével ez sem egy hosszú lemez, de most - a magasabb élvezeti faktor miatt - valahogy sokkal hamarabb lepörög, mint mindössze 40 perces elődje.

Nem állítom, hogy sikerült megugrani a Harmony és DarkWater 2008-2010 körüli szintjét, de ez a lemez kimondottan pofásra sikerült, és azok, akiket nem rettent el a jellegzetes skandináv örökszürkeség - azaz pl. nagykanállal zabálják a borongós, világfájdalmas Evergrey anyagokat - akár új barátra is lelhetnek benne. Egyedül a lemezt záró címadó lett rettenetesen vontatott, de még így is marad több mint 40 perc kompakt, tápláló "takarmány" a legeléshez.

Tartuffe