Kiadó:
BMG

Honlapok:
www.journeymusic.com
facebook.com/journey

Néhány napja már ülök ezen a recenzión. Hallgatom a lemezt újra és újra: ismerkedem, barátkozom vele. Ez önmagában nem lenne különös, mivel ez a kritikus dolga (különösen, ha lelkiismeretes), de a Journey-ről van szó, ami mégiscsak a világ egyik legfülbemászóbb arénarock szenzációja, amit a mai napig gyakran játszanak a rádiók (na, nem nálunk!) és üvöltve énekelnek még az olyan a tinik is, akiknek már a nagyszüleik is Journey koncertekre jártak. Nem kellene ennek ilyen lassacskán, nyögvenyelősen kifejtenie a hatását; elsőre, gyorsan és biztosan ütnie kellene, mint Conor McGregornak.

Kicsit azután megnyugodtam, amikor elolvastam a külföldi kritikákat, mert úgy láttam, hogy más kritikusok is megizzadtak vele: meglehetősen vegyesek és megoszlóak a vélemények. Nyilván nagyok voltak az elvárások, hiszen 11 éve várunk egy újabb etapra. Időközben persze a banda - melynek 2020 óta már az alapító Ross Valory bőgős sem tagja - nem volt tétlen: megcsináltak néhány világturnét arénakoncertekkel és 2017-ben beiktatták őket a Rock and Roll Hall of Fame-be. Az utóbbi program már régen esedékes volt, hiszen csak a "Greatest Hits" válogatásuk 15 millió példányban kelt el világszerte. Elképesztő szám! Újabban a "Separate Ways (Worlds Apart)" is újra szárnyal a "Stranger Things" sorozat sikerének köszönhetően (na, nem annyira, mint Kate Bush "Running Up That Hill"-je).

Az elmúlt évtizedben jó sok dal szaporodott föl Neal Schon és Jonathan Cain asztalán, így a játékidő valamivel 70 perc fölött van. Mások is megjegyezték, én sem vagyok rest rámutatni, hogy ez bizony sok. Eleve sok, de úgy főleg, hogy tele van lírákkal, és sajnos nem a "Faithfully" vagy "Open Arms" fajtából. Bennem például - aki egyébként tök jól bírom a balladákat - nem vált ki semmilyen reakciót a "Still Believe In Love", a "Live To Love Again" vagy az "After Glow", igazából egyedül a lemezt záró "Beautiful As You Are" jön be, de az is túl hosszúra lett nyújtva, elég lett volna a 7 percből nagyjából a fele is.

Az albummal mégsem az az alapvető baj, hogy hosszú (nem kell végighallgatni és a nem tetsző számokat át lehet ugratni), hanem inkább az, hogy nem elég egységes: nagyjából három egymástól jól elkülöníthető rétegre oszlik, részre esik szét. Vannak egyrészt a fönt említett érdektelen lírai ömlengések, másrészt a régisulis, de a klasszikus slágerekhez nem fogható arénarock dalok (pl. Together We Run, Don't Give Up On Us, Don't Go, United We Stand), illetve - és ez a legmeglepőbb - néhány hard rockosabb hangvételű, a Journey dallamerős AOR kánonjába nehezen vagy sehogy sem beilleszthető szerzemény (pl. Come Away With Me, Holdin' On, All Day All Night).

Nem vitatom el egy Journey-höz hasonló együttes jogát ahhoz, hogy a közel 50 éves kánont megváltoztassa, de ez így nehezen befogadható, és nem hiszem, hogy a Totóval közös USA turné (Atyavilág, de elmentem volna megnézni!) állomásait látogató közönség nagyon kíváncsi lett volna az új album formabontó jellegű nótáira. Nyilván nem rossz ez a lemez, de azért az előző kettő jobb volt!

Tartuffe