"Azt a kutyafáját!" – mondta Gene Simmons, és aligha tudok vele vitatkozni. Az érthető okokból csak nálunk elhangzó magyar nyelvű intermezzo volt talán az egész turné egyetlen spontán megnyilvánulása, hiszen azt világosan lehetett látni, hogy a származás okán elmondott néhány mondaton kívül itt a teljes show minden pillanata, koreográfiája, rezdülése patikamérlegen volt kimérve, a mozdulatsorok lépésről-lépésre begyakorolva. (Ebben amúgy semmi meglepő nincs, egy rossz mozdulat és azonnal oda a szemöldök. Még a színpadtól ötven méterre is forróság volt egy-egy pirotechnikai villanás alatt.) A szinte percre pontosan kétórás koncertet viszont tényleg Gene szavaival tudom leginkább összefoglalni: "Azt a kutyafáját!"

Láttam már a Queent a Népstadionban, láttam szinte már valamennyi kedvencemet itthon vagy külföldön, és az is igaz, hogy a friss koncertélmény mindig hajlamos az objektivitást kicsit megviccelni, de ahogy a Savatage E-klubos koncertje végén is tudtam, hogy a "Wake Of Magellan" turné hazai turnéállomása mindig hivatkozási alap lesz majd, ha meghatározó koncertélményekről beszélünk, most is tudom: a KISS búcsúja életem legjobb koncertjei közt van.

Lelkesedés ide, lelkesedés oda, be kell valljam: nemhogy die-hard rajongó nem vagyok, de egy vérbeli KISS-es szemében csupán habkönnyű puding lehetek, joggal. A dalokat, lemezeket ugyan ismerem, de a "Sonic Boom" CD-t kivéve csakis koncert DVD-im vannak. Igen, számomra a zenekar koncerten és a látvánnyal együtt működik igazán. Ha meghallgatom pl. a "Detroit Rock City" alapvetést stúdióváltozatban, nem érzem, hogy eljött a világvége. Koncert lévén viszont tudtam, hogy a klasszikus nyitódal élőben megdörren. Más kérdés, hogy ez nem következett be. Pontosabban nem ez következett be. Nem megdörrent, hanem konkrétan felrobbant a Papp László Sportaréna, ráomlott a Puskás Stadionra, törmelékkel temetve be a Stefániát, a Kerepesi és Thököly utat. Legalábbis egészen biztos voltam benne, hogy ez történhetett, nem is értettem, hogy miért nem hallgatott el a zene és miért nem indulunk azonnal túlélőket keresni…

Itt a blogon nemegyszer kinyilatkoztattuk, hogy a grunge minimalizmusa nem csupán hangszeresen okozott károkat, de a '80-as évek arénabulijainak show-elemeit (OK, a nagyra felfújt, esetlenül himbálózó műanyag sárkány, lézer szemekkel több mint véleményes, elfogadom…) egy, a színpad közepére belógatott 20 wattos izzóra felcserélni az őszinteség és dalközpontúság (???) jegyében, megbocsáthatatlan zsákutca volt.

Miután a "Detroit Rock City" lerombolta a helyszínt és a környéket, a zenekar visszavett a lendületből. Dehogy! Eszükben sem volt! Mindössze annyi történt, hogy már nem bújtam be a szék alá félelmemben (ülőhely, jóhogy az, nem kérdés, megöregedtem, na!), hanem megbarátkoztam a végitélettel és elfogadtam, hogy majd itt, a 118-as szektorban tudnak valami maradvány-mintát venni belőlem a későbbi azonosításhoz.

Ahogy már mondtam, nem feltétlen vagyok barátja a KISS dalok lemezváltozatainak, de még az egyébként diszkógömb-díszlettel egyértelmű stílusbesorolást kapott "I Was Made For Loving You" is röfögött rendesen. Igyekeztem felidézni magamban, hogy ennyire varacskos disznó basszus soundot hallottam-e már élőben, de nem emlékszem, hogy másnál ilyen hatással lett volna rám. Pedig Geezer Buttlert is láttam már… Nekem a megszólalás közel volt a tökéleteshez, minden hangos, de minden tiszta volt. Lehetne persze hibákat keresni, hogy pl. Paul Stanley 70 (!!!) évesen (koncert közben többször is el kellett magyarázni magamnak, mert értetlenkedtem, hogy igen, ott az a faszi, izmosan, fitten, annyi idős, jól látod!) már néha megküzd a "Psycho Circus" magasabb hangjaival, de ezzel együtt is még a világ legjobb frontemberei között van, ehhez kétség sem férhet.

Aki bennünket olvas, annak tudnia kell, hogy papíron legalábbis, mit várhat egy KISS koncerttől. A kötelező dalok, a dalokhoz rendelt koreográfia, tűzköpés, közönség fölé emelt Paul Stanley stb. menetrendszerűen érkeztek, ezeket nem részletezem. Élőben persze más mindezeket megélni. Egy tökéletesre csiszolt, a megúszást, biztonsági játékot hírből sem ismerő, minden elemében professzionálisan működő gépezet, ami csakis szórakoztatni akar, de mindezt úgy, hogy azért barátilag rádrobbantja a csarnokot. You Wanted The Best – You Got The Best. Bizonyos értelemben ez tényleg maga a realitás.

Egy újabb megkerülhetetlen zenekar fejezi be a pályafutását rövidesen. Semmit nem mondunk azzal, ha a "nagy hatású" jelzőt használjuk. A KISS nem csak "hatás". Ahogy a Black Sabbath sem az. A KISS attitűdjében, megjelenésében saját univerzum, akik ötven éve formálják, bizonyos értelemben táplálják a rock/metal világot, de talán azt sem túlzás kijelenteni, ők adtak leginkább fazont a stílusnak. Ezért mindenképpen látni kellett őket. El nem tudom képzelni, hogy bárki azt érezze, nem kapott 100%-ot a koncerttől. Méltó búcsú volt, még mindig csak nézek ki a fejemből. Azt a kutyafáját!

Utólagos elnézést a Dirty Honey tagságától. Betyár jó csapat, nagy ígéret egy remek énekessel, de a KISS búcsúturnéján nyitni, hát, mondjuk úgy, nem túl hálás feladat.

Túrisas