Volt némi kavarás a koncert helyszíne körül. A régi Barba Negrából először átkerült az új, októberben megnyitott Red Stage-be, majd nem sokkal később jött a bejelentés, hogy a hangverseny az MVM Dome-ban kerül megrendezésre. Gyanítom, a szervezők is meglepődtek azon, hogy mekkora volt az érdeklődés; rövid úton kiderült, hogy a 3500 fős befogadóképességgel bíró Red Stage nem alkalmas a rendezvényre, s így kötöttünk ki végül az MVM Dome-ban, amit először nem is bántam annyira, egyrészt a könnyebb megközelíthetőség okán, másrészt amiatt, hogy még nem volt alkalmam megtekinteni az új multifunkciós arénát.

Erről jut eszembe: talán jobb, ha már mindjárt az elején letudjuk a koncerttel szembeni egyetlen, de - legalábbis számomra - jelentős kifogást! Nem vagyok sem építész, sem hangtechnikus, de amikor megláttam az MVM Dome arénát belülről, azonnal sejtettem, hogy itt a hangzással gond lesz. Ezt rögvest megerősítették a hallottak is, hiszen végig eszetlen visszhangos volt a terem, a dobos minden egyes hangsúlyosabb leütése tizedmásodperci késésekkel kattogott-csattogott a fülembe hátulról. Ez sokat vont le az élvezeti értékből, és - bár nem vagyok szakember - állítom, hogy ez javarészt tervezői-konstrukciós hiba, hiszen a VIP erkélyek fölött egy igen magas, teljesen függőleges fal meredezik, ami elég egyértelmű biztosítéka a visszhangosodásnak. Remélem, ez csak ott volt zavaró, ahol mi ültünk.

Apropó ülés. Elég furcsa, hogy az eredeti helyszínre szóló, kizárólag állójegyek értékesítése után az új helyszín adottságai miatt az "újonnan érkezőknek" ülőhelyeket kezdtek árulni. Lévén, hogy már lumbális gerincproblémákkal küzdő vénember vagyok, jólesett volna, ha valaki fölajánlja ezt a lehetőséget nekünk, akik még elővételben csaptunk le a jegyekre. Végül nem volt okom ezen tovább pörögni, mert láttuk, hogy nem kelt el minden ülőjegy, a székes lelátók elég foghíjasak, így az olyan szemfülesek (értsd: pofátlanok), mint mi vagyunk gyakorlatilag zöld utat kaptak az erkélyekre való beszivárgásra. Ezt nagyon nem bántam, kiváló helyről, az rafkósan szerzett székünkön kényelmesen terpeszkedve néztük végig a koncertet - ennek a velünk lévő 12 éves kölyök örült a legjobban, hiszen a küzdőtérről max. a kivetítőt látta volna.

Nem kérek senkitől sem elnézést azért, hogy eleve nem is állt szándékunkban megtekinteni a Volbeatnek bemelegítő két előzenekar, a Bad Wolves és a Skinred előadását. Ezzel sokan voltak így, hiszen még közvetlenül a fő atrakció színpadi megjelenése előtt is hosszú sorokban kígyóztak az emberek a büfék pultjai előtt.

Ami a dán rockabilly metálosok előadását illeti, elképzelhető, hogy elég lenne Viski barátom velős megjegyzését idéznem, miszerint: "Ez egy veszedelmesen jó koncert volt", amit még megtoldott ezzel a kijelentéssel: "Állítom, hogy a Volbeat ezzel megérkezett a nemzetközi első vonalba." Amikor a hazai rocksajtóban megláttam a híradásokat arról, hogy a Volbeat konvoja befutott Budapestre, és mindezt egy olyan fotóval illusztrálták, amelyen kamionok hosszú tömött sorát lehetett látni a parkolóban, már biztos voltam benne, hogy eszetlen látványos, nagyszínpados, komoly fény- és látványtechnikával megfejelt show-t fogunk kapni. Az ún. snakepites színpadkép a közönségbe hosszan benyúló, körbesétálható kifutóval újabb jele volt annak, hogy a Volbeat nem csak zenei fogásokat lesett el a Metallicától.

A nem mellesleg végig lemezminőségben éneklő Michael Poulsen nem árult zsákbamacskát, mindjárt az elején kijelentette, hogy két órát fognak játszani, s ezt az ígéretüket be is tartották. A színpadkép a fénytechnikának, a kivetítéseknek stb. köszönhetően számról számra változott, nagy teljesítményű füstgépek, hatalmas logós labdák, konfetti-eső gondoskodott a közönség szórakoztatásáról. A lenyűgöző látvány, a jobbnál-jobb "Elvis-metál" slágerek, Poulsen karizmatikus személyisége a végén még a hangzásbeli kifogásokat is elfeledtették velem, sőt azon kaptam magam, hogy alig tudok a székemben ülve megmaradni.

Mindenki tudja, hogy itt Poulsen a motor, a kreatív energia, a fő zeneszerző és a karmester, mégis ide kívánkozik egy személyes megjegyzés, amivel alighanem vérig fogok sérteni egy-két régi rajongót. A cimborám észrevétele arról, hogy "a Volbeat ezzel megérkezett a nemzetközi első vonalba" többek között azért (is) igaz, mert a szülinapos Rob Caggianoval egész szinteket sikerült lépniük. A pasi nem tolakszik, meghagyja a rivaldafényt a főnöknek, de közben brutális nagyokat penget.

Minden jó, ha a vége jó. Nekem ez most az év egyik legjobb koncertélménye volt. Elismerem, ehhez hozzájárult előzetesen egy pazar olasz éttermi vacsora, némi grappa és sok sör is, az este mégis a zenétől lett igazán emlékezetes.