Jelen kritika írója a blog indulásának pillanatában még éppen csak megszületett. Az idő rendkívül gyors múlását tekintve ez valahol egészen lehangoló, másrészt viszont rendkívül örömteli, amikor a semmiből közli veled a lányod, hogy "Apa, ezt a koncertet én szívesen megírnám!" - Túrisas

Szoknyás punk ugrál a színpadon, festett férfiaknak tombol a közönség, megint valami progresszív-trendi baromság... A Palaye Royale egy, az utóbbi időben világszerte feltörekvő fashion-art rock banda, akik európai turnéjuk keretében most látogattak másodjára Magyarországra, a tavaly októberben megjelent "Fever Dream" lemezükkel. A csapat mindössze három testvérből (ének-gitár-dob) áll, akiket két support-gitáros kísér turnézni. Először múlt év márciusában jártak nálunk a "The Bastards" albummal, akkor az Akvárium Klubban, de az előző év sikerének apropójából, idén több jegyet dobtak piacra, ami még az elővételnél elkelt az utolsó darabig. És basszus, bár az előző évi koncert is megérte minden forintját, idén még annál is kegyetlenebb műsort kaptunk.

Lehet kérdezni, hogy na, ezeket miért kapta most fel a zeneipar - az én válaszom: a koncerthangulat és  előadásmód miatt (nyilván a jó dalok mellett). Ugyanis, ha Palaye koncert, akkor eszelős frontember, aki a koncert alatt a színpadi erősítők és a keverőpult között ugrál vagy gumicsónakon szánt végig a tömeg fején vízipisztollyal. Sokaknak jön az be, ha az előadó olyan laza, hogy épp csak nem esik szét, vagy ha úgy fest, mint aki éppen erre járt, de ha már itt van, végül is miért ne adna elő 1-2 számot. A Palaye kétségkívül ilyen, de valahogy ezzel párhuzamosan olyan színvonalas műsort tolnak, hogy csak bámulsz. Lehet hogy a dobos leül a zongorához és rágyújt egy cigire, de mégis az utolsó hangig hibátlanul játszik. Ez a lazaság nem egyenlő a hanyagsággal, sőt, ha az "elszórakozott" előadás nem megy a minőség rovására, akkor kifejezetten jó hatással van a közönség hangulatára is.

Egyébként speciel pont ez a laza attitűd az, amiért úgy éreztem magam, mintha nem megközelíthetetlen vegasi sztárokat néznék kívülállóként, hanem inkább mintha velük együtt, a haverjaimmal ordítanék valami fasza számra (és ezt a lehető legpozitívabb értelemben). Ráadásul totál olyan érzésem volt, mintha ez a város különleges lenne számukra is. Bár erre a három "encore" szám is rásegített, amit közel félórásra nyújtottak, miután már egyszer lementek a színpadról, vagy hogy csak nálunk jöttek be a Himnuszra (más helyszíneket nézve az adott ország himnusza nem a show része, itt mégis úgy tűnt, hogy a zenekar jóváhagyásával játszhatta be valaki). A magyar helyszín favorizálása persze lehet szubjektív érzés is, de nyilván azt kell éreztetniük mindenhol, hogy az adott helyszín a turné legfontosabb állomása, ami szerintem már önmagában impresszív, mert úgy “kiemelkedő” show-t vinni az összes színpadra, hogy közben azért egyik se emelkedjen ki túlságosan, illetve tűnjön túlságosan fáradtnak, na, az baromi nehéz lehet.

Már most jogosan mondhatnánk, hogy ez a minimum, ha az ember szakmaként űzi a színpadon való őrjöngést és még a büdzsé is mindenhol enged egy-egy cifrább látványelemet, én ettől függetlenül le vagyok nyűgözve az odaadástól és energiától, amit helyszínről helyszínre visznek. Ezt már nevezhetjük a saját szubjektív (elfogult?) véleményemnek is, de én vallom, hogy a relatíve új csapatok között a Palaye fiúk abszolút egyedi, kiemelkedő előadók.

A koncert értelemszerűen hangos volt, de teljesen arányosan szólt, a 3500 fős közönség pedig az összes dalt kívülről fújta és énekelte is egész végig. Azt még a végén hadd tegyem hozzá, hogy bár a rajongótábor döntő többsége nem véletlen tinédzser vagy fiatal felnőtt, azt elismerem, mégis nehezen hiszem, hogy akadna olyan "veterán rocker”, aki ne találna valamilyen objektív értéket bennük, akár a dalokban vagy akár a színpadi teljesítményükben.

Venkel