Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/TheDefiantsOfficial

A Frontiers kiadó alapítója, tulajdonosa, „ideológusa”, nagy látnoka: Serafino Perugino sokat szerepel a rock sajtóban – nálunk is. Megkerülhetetlen mogulja lett kedvenc műfajunknak (műfajainknak), és nemcsak kiadóként, de producerként is. Ez alatt azt értem, hogy nem tétlenül, íróasztalra tett lábbal, szivarfüstbe burkolózva várja a nála kilincselő pályakezdő muzsikusokat (esetleg a téli álmukból ébredő hétpróbás veteránokat), hanem "elébe megy a dolgoknak", újabb és újabb ötletekkel próbálja életben tartani, sőt fölvirágoztatni azt a stílust, amelyre egyébiránt elég ronda idők járnak. Nincs tehát könnyű helyzetben, nem minden ötlet nyerő, így kap hideget, meleget – rendre tizenkilencre húz lapot, és bizony nem mindig jön a fránya kettes. Sőt…

Meggyőződésem, hogy a Danger Danger romjain létrehozott The Defiants nem a nápolyi kiadó fiaskói közé tartozik. Szerencsére nincsenek túlexponálva, kb. 10 év alatt a "Drive" csak a harmadik lemezük. Előfordul, hogy egy hosszú pangás után reaktivizált társulatnak nem adják meg a kellő időt a formába lendüléshez, vagy ha igen, akkor túlságosan gyorsan kiszipolyozzák őket. A The Defiantsnak szerintem – csakúgy, mint a svéd Treatnek – sikerült ezeket a csapdákat fölismernie és kikerülnie. Nem állítom, hogy mindjárt az elején lenyűgöztek, azt sem, hogy a folytatás hibátlanra sikerült, azt viszont igen, hogy a "Drive" az együttes eddigi legjobb albuma.

Most valahogy sikerült eltalálni az egyensúlyokat – pont annyi került bele a hard rock keménységéből és az AOR rádióbarát dallamérzékenységéből, a nosztalgikus stílusjegyekből és a modern hangzásképből, amennyi az üdvösséghez szükséges – itt persze nem a mennyei boldogságra, hanem a földi boldogulásra gondolok. A sok szimpatikus vonás között nekem egyértelműen az Yngwie Malmsteen és Vito Bratta erényeit ötvöző gitárjáték a legkiemelkedőbb jellemző. Rob Marcello egyszerűen nagyszerű; tuti, hogy nagy Vito Bratta rajongó; véleményem szerint ő áll a legközelebb ahhoz, hogy méltó örököse legyen a zenéléstől visszavonult és nagyon sokak által hiányolt mester zenei hagyatékának. Mike Trampnek már régen le kellett volna rá csapnia.

Nekem hangulat kell ehhez a zenéhez, és amilyen gyorsan belerágja magát a fülbe, olyan gyorsan ki is tud tisztulni a szervezetből, mégis minden egyes simulékony pillanata jóleső éréssel tölt el. Azt hiszem erre szokták mondani, hogy habkönnyű szórakozás vagy ártalmatlan móka.

Tartuffe