Kiadó:
Silver Lining Music

Honlap:
https://ravenlunatics.com/

Régisulis metalosként azt hiszem, az én reszortom lenne megírni itt az új Girlschool, Fifth Angel, Tygers Of Pan Tang és Raven albumok ismertetőjét, melyek, mintha csak ki akarnának cseszni velem, szinte egy időben zúdultak ide, nyilván akkor, amikor nincsen túl sok időm nemhogy recenziót írni, de még csak zenét hallgatni sem. Nem is beszélve arról, hogy A7X témában is alighanem én vagyok a leginkább érdekelt, és lenne bizony elmélkedni való a kaliforniai rockerek új lemeze kapcsán is.

Nem tudom, ti is így vagytok-e ezzel, de ahogy öregszem, egyre kevesebb az időm - bármire. Mintha feszt rövidebbek lennének a napok. Pedig azt hittem-reméltem, hogy ebben a korban már újra unatkozni fogok, ahogy fiatalkoromban gyakran, amikor a nyári szünetben az olvasás-zenehallgatás monotóniáját maximum a kényszerű étkezések törték meg helyenként, és alig vártam, hogy valamelyik haver végre megjelenjen és felcsöngessen egy focilabdával a hóna alatt.

Be kellene vezetni talán egy villámértékelés rovatot, ahol egyetlen bővített mondatban lehetne ajánlani a műveket, esetleg egy pontszámmal kiegészítve. A lemezkritika funkciója úgyis egészen más ma már, mint anno, amikor jól meg kellett fontolni, vakon (pontosabban süketen) mire költjük a keservesen összespórolt zsebpénzünket. A mai fiatalok bármibe, bármikor belehallgathatnak ingyé’, úgyhogy ezen írások szerepe maximum a figyelemfelkeltés lehet: figyuzzá’, megjelent ez az izé, és elég jó szerintem, a rád zúduló zenecunamiból érdemes lehet kihalászni, és adni neki egy rendes esélyt. Nem az információ hiánya ma már a kulcsprobléma, hanem éppenséggel a bősége.

Na, de hagyjuk a nyavalygást másra, mi nézzünk fel a padlásra! Pontosabban a pincébe, mert a pokol elszabadulása talán inkább a mélyből prognosztizálható a kulturális szocializációnk fényében (micsoda képzavar…). Nos, a lemezcím ezúttal mégsem megmosolyogtató eufémia, mert ezek a vén hülyék tényleg ugyanolyan elánnal próbálják ránk szabadítani a tombolást és a káoszt, mintha még mindig huszonévesek lennének. Tudja a fene, hogyan tartják magukat ennyire fitten és dühösen (bár utóbbit tulajdonképpen elég könnyen el tudom képzeni), de tény, hogy ugyanazon a magas energiaszinten pörög a tempó, mint a nyolcvanas években.

Ja, elfelejtettem mondani, hogy végül a Ravent választottam, mint amit megírok, mert a többi fent említett CD-ről van (vagy nagy valószínűséggel hamarosan lesz) országos ismertségű oldalon-oldalakon ismertető. A sztorijukat amúgy bitekbe véstem nemrég, nem is ragozom-ismétlem itt, fókuszálva az új megjelenésre: a ’23-as opusz jó lett, simán odatehető a klasszikusok mögé a sorba. Persze most is John hangja lehet a vízválasztó sokaknál, ha nem bírod ezt a hisztérikus vokalizálást, nem (most) fogod megszeretni őket. Mark riffjei, gitártémái viszont ezúttal is ülnek (helyesebben száguldoznak), az egyetlen nem eredeti tag, a dobos, pedig láthatóan felnőtt a legendákhoz és a feladathoz, amit a patinás múlt ró rá.

Szóval, ha egy bővített mondattal kellene jellemeznem: "Az athletic rock mesterei korukat meghazudtolóan vezetik elő a zenegyakorlatokat ezúttal is; régisulis speed-heavy metal a műfaj nagypapáitól ’at its best’, ahogy odahaza mondanák – 8/10."

Kotta