Danava: Nothing But Nothing (2023)

A korszellemnek megfelelően teljesen átmegyünk interaktívba, ezt a lemezt is egyik kedves olvasónk ajánlotta. Mondván, ebben megvan az a düh és energia, amit az évértékelőmben felemlegettem. Maga az írás tárgya ugyanakkor nem is lehetne kevésbé összhangban a korszellemmel, igazi retro cucc ez, igen markáns korai – első 2 album – Maiden hatásokkal. Hangzásban is, nem csak zenei megoldások terén nyúlik vissza a NWOBHM (h)őskorbába, így meglehetősen kedvelni kell azt az érát ahhoz, hogy maradéktalanul élvezni tudd a muzsikát.

Való igaz, energia és lelkesedés az van benne, majd szétfeszíti. A zenei fölkészültséggel sincs probléma, a megidézett korszak sztenderdjének mindenképpen megfelel. Jók a számok, talán éppen a kuriózumnak szánt, anyanyelven előadott cseh doom nóta lóg ki egyedül az albumról. Valószínűleg a tagok egy részének európai kötődése lehet, mert maga az opusz nem olyan erős (és hangulatában sem igazán illik ide), hogy indokolná a választást. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy ha hiányzik Harrisék kezdeti fékevesztett szilajsága és markáns zenei világa, akkor ez itt egy jó választás lehet nosztalgiázni kicsit.

Eldritch: Innervoid (2023)

Az olaszok munkássága elég alaposan dokumentált a blogon, ez a megjelenés valahogyan mégis elkerülte a figyelmünket. Pedig, ha progos-dallamos muzsikával a DGM az éves listánk élére tudott repülni, akkor a nagyon hasonló erényeket fölmutató honfitársaikról is illett volna megemlékezni, mert színvonalban ezek nincsenek túlságosan távol egymástól. Korántsem vagyok alapos ismerője az Eldritch munkásságának, Tartuffe számít inkább szakértőnek ebben a tekintetben (is), de emlékeim szerint meglehetősen konzisztensen hozták mindig a korrekt színvonalat.

Nagy meglepetés így nem érheti az egyszeri rajongót, de a csalódás is kizárva! Szerintem ez az album kifejezetten jól sikerült; megkockáztatom, a saját - nívós - szintjükhöz képest is valahol az élmezőnyben landolna. Prog-power fanoknak így gyakorlatilag kötelező, úgysem jelenik meg túl sok combos alkotás ebben a zsánerben manapság. Érdekes, mintha az északi vonal gyengélkedése láttán a taljánok vennék át a stafétabotot a stílus életben tartása érdekében. Legyen így, úgy látszik mindenkinek eljön az ideje előbb-utóbb, ha elég kitartó!

The Rods: Rattle The Cage (2024)

Az amerikai Motörhead, ahogy némi túlzással emlegették őket anno, 1980-86 között volt aktív, és az Anvilhez hasonlóan jól beleragadt a másodvonalba. A Lemmyékhez hasonlítás azért volt fals, mert a The Rods sosem volt olyan vad banda, mint a legendás angol trió, s bár mindketten korai heavy metalban utaztak, a jenkik szerintem kevésbé nyersen (dallamosabban, hard rockosabban) nyomták mindig is. Az Anvil pedig úgy jön a képbe, hogy ahogyan Kanadából, úgy New York környékéről sem volt egyszerű ebben a zsánerben rajongótábort építeni. Annyira a jazzről és a musicalről szól ott minden. A kétezres években újra mocorognak, de meglehetősen visszafogottan, mindösszesen három album jelent meg az újabb érában.

Aki ismeri őket régről, tudja nyilván, mire számíthat. Kicsit azért modernizáltak: az egyenes, riff alapú muzsikát helyenként Hammonddal/billentyűvel teszik lágyabbá, monumentálisabbá, és ez kifejezetten jól áll nekik. Ilyenkor olyan, mintha a Grand Magus Ken Hensleyvel jammelne. Én megsüvegelem, amikor közel nyolcvan éves tagok még nem hajlandóak megöregedni (David Feinstein 77) és bőszen nyomják a rock 'n' rollt. Ráadásul nem is rosszul. Ajánlott, de ez is csak az oldschool rajongóinak.

Riley's L. A. Guns: The Dark Horse (2024)

Ez az L. A. Guns kevésbé ismert fele, Tracii Guns a másikban van. Ezt a verziót a dobos, Steve Riley trombitálta össze rutinos arcokat-haverokat maga mellé csábítva. A "The Dark Horse" hasonlatos annyiban az új Magnumhoz, hogy Riley még a lemez megjelenése előtt meghalt (RIP), szóval amolyan poszthumusz cucc ez is. Hiába, hogy nem nyeretlen kétévesekről van szó, ez az album nem olyan retro, mint a The Rodsé, határozottan van egy modern stich benne (kilencvenes – kétezres évek). Ugyanakkor a '70-es éveket is érezni itt valami csoda folytán…

Legtöbbször talán a Lillian Axe ugrott be a hallgatása során, de a címadót például a The 69 Eyes is nyomhatná, a záró tétel pedig Quireboys slágernek is elmenne. Helyenként a The Cult is befigyel, szóval nehezen beskatulyázható korong, és ez jó. Kicsit borongós, de bulizós alapvetően, és tudja a rosseb, pontosan miért is, de tökre bejön nekem.

Kotta