Mick Mars: The Other Side Of Mars (2024)

Namármost tőle frankó oldschool riffeket vártunk, és hogy oda…vágjon rendesen, megmutatva hogyan is válhatott a Crüe a kemény rock egyik legjelentősebb, legsikeresebb bandájává. Hát biztosan nem Vince Neil Mickey egér cincogásától, Tommy Lee kényszeres divatmajmolásától, és végképpen nem Nikki Six "varázslatos" basszusfutamaitól és zenei képzettségétől. Szóval olyan lemezt, ami visszahozza azt a fílinget, ami az első kettőt jellemezte, és amit '89 óta (jelentem, 35 éve) képtelenek voltak megugrani így négyen. Szóval azt, hogy bizonyítsa feketén-fehéren végre, ki volt a zseni a zenekarban.

Nos, az öreg (72 éves asszem) ezt rohadtul nem adja meg nekünk. Idetett egy modernkedő korongot, úgy Ozzy módra, majd ezzel mostanság is bekerül a rádióba odaát, gondolhatta. A modern erőteljesen zárójelbe téve, hiszen a Shotgun Messiah már '93-ban ipari hangzással tolta a dallamrockot, szóval hagyjuk ezt. Ha ezen túlteszed magad, egyáltalán nem szar amúgy, de részemről Mars ezen oldalára speciel rohadtul nem voltam kíváncsi. Kicsit sem.

Exhorder: Defectum Omnium (2024)

Ők a '90-es években adtak ki két "groove-orientált thrash” albumot, s ezzel állítólag komoly hatást gyakoroltak a Panterára. Legalábbis a virtuális nagykönyv, a Wiki szerint. Szóval jó 7-8 évvel később érkeztek a színtérre, mint a nagyok, talán ezért mentek el mellettem akkoriban. Most is csak Kyle Thomas miatt hallgattam bele a legújabb felvonásba, ami a '19-es visszatérő lemezükkel együtt így már a negyedik. Thomas ugyebár elvileg a Trouble énekese jelenleg is, de komoly elfoglaltsággal ez nemigen járhat, alighanem ezért ért rá felmelegíteni a régi bandáját (hovatovább egy újat is kezdeni Aortha néven). És mivel az Alabama Thunderpussyval is gurított egy nagyot a kétezres években (az "Open Fire" erősen ajánlott anyag), ezért talán érdemes odafigyelni rá.

Nem is rossz a lemez, de azt a bizonyos groove-ot én kevésbé érzem benne. Oké, hogy vannak rajta olyan lassú tételek, amiket egy doom csapattól várnánk leginkább, de ilyenek mondjuk az Overkillnél is előfordulnak. A gyors számokat pedig éppen olyan agresszíven tolják, mint a hasonszőrű amerikai vagy német csapatok, kicsit kásás, a '90-es éveket idéző hangzással. A málházós tételeknél derül ki amúgy, hogy Kyle tud énekelni, ha akar, de a pörgős dalokat inkább csak elüvöltözi. Kár, hogy pont ezt az óbégatást nem bírom Anselmó(ék)ban sem. De ez valszeg egyéni szoc. probléma, aki szereti az ilyesmit, nyugodtan próbálkozzon vele.

The End Machine: The Quantum Phase (2024)

George Lynch a modern kori rockzenészek archetípusává vált, álmából felébresztve kétlem, hogy fel tudná felsorolni, hány bandának tagja éppen, és hogy milyen lemezeket jelentetett meg az elmúlt 2 évben. Ennek tükrében ezek nem is lesznek a műfaj nagy klasszikusai, és most próbáltam politikailag korrekt módon megfogalmazni azt, hogy a legtöbb maximum korrekt iparosmunka. Ebben a Frontiers által összetákolt társulásban ugyanakkor Jeff Pilson a szerzőtársa, ami azért nem rossz ajánlólevél, nem titkoltan egy amolyan pót-Dokkent akart összehozni a nápolyi kiadó feje.

Ennek fényében talán nem csoda, hogy így a valamivel jobban sikerült projektek egyike a The End Machine, ami ezzel már a harmadik korongjánál jár. Énekes fronton váltás volt a korábbiakhoz képest, aranytorkú Girish Pradhan cserélte Robert Masont. Nálam működik ez a felállás, az indiai srác odateszi magát, bár némileg komfortzónán kívülre tolva, mert itt kevesebbet repeszt(het), mint ahogyan azt ő szereti. Ezúttal a számok is rendben vannak nagyjából, Lynch pedig hozza a szokásos soundját, futamait, riffjeit. Azaz magát. Szóval pótnak bőven elmegy.

Dragonforce: Warp Speed Warriors (2024)

Sejtettem én mindig, hogy nem fog örökké tartani ez a szerelem. Az a logika, hogy minden albumnak gyorsabbnak, bombasztikusabbnak, vagy dallamosabbnak (de lehetőleg mindezek egyszerre) kell lennie az előzőnél, nem tartható a végtelenségig, főleg, ha már eleve tízről indultál a tízes skálán. Ráadásul az egy csavarra/ötletre, atmoszférára-koncepcióra (filmsorozatokban ezeket úgy is nevezik, hogy "high concept") felfűzött alkotások (esetükben sebesség-technika) eleve könnyebben fordulnak át unalomba egy idő után, vagy éppenséggel a saját paródiájukba, ha túltolják a dolgot.

Nos, a Dragonforce kísértetiesen közel jár az utóbbihoz. Helyenként már-már azt hittem, a Nanowar of Steel muzsikál itt. Amikor bőségesen meglocsolják ők is a giccset humorral, még éppenséggel szórakoztató is mindez (Space Marine Corp), de a "The Killer Queen" például már túlzás. Az ötlet a Kisstől (I Was Made for Loving You), a dallam a Boney M.-től lett meglovasítva, és még csak nem is jó. És akkor a Taylor Swift feldolgozásról még nem is beszéltünk. Öröm az ürömben, hogy amikor nem diszkóznak, hanem reszelnek vadul, a szólók még mindig padlóra küldik az álladat. Tudom, hogy ez a fajta, modernkorba transzponált Gamma Ray-Helloween happy metal sok fiatalt vonz be a szcénába, de az idősebbeknél lehet, ledobja a láncot a cukormáz. Szóval kicsit előre szaladtak most a myrathosodás útján, lehet, ideje őket is elengednem lassan.

Kotta