Accept: Humanoid (2024)

A Tornillo-féle újjáalakulást nagy hallelujával üdvözöltem, idővel viszont lohadt a kezdeti lelkesedésem. Ennek egyik oka az ezt megelőző öt album egyneműsége lehet. (A banda történetének első felvonásában, a '79-'96 között megjelent 11 lemez között elvétve találunk két hasonlót. Hangzásban, felfogásban is eléggé különbözőek ezek, a kétezres évek lemezei viszont meglehetősen homogének, egy idő után pedig már kiszámíthatóak lettek.) Az érdeklődés lankadásának másik oka, hogy Accept helyett Wolf Hoffmann Bandről kellene leginkább beszéljünk 2024-ben…

Így nehezen vettem rá magamat az első meghallgatásra, egy újabb példa arra, hogy nem szabad prejudikálni, előítéletekkel közelíteni egy alkotáshoz. A korong ugyanis kifejezetten jól sikerült, erős dalokkal és markáns nosztalgikus felhangokkal. Úgy látszik, nekem már ez kell… a retró. Rockosabb szerintem ez a szösszenet, mint a korábbi öt. Ha leegyszerűsítve azt mondjuk, hogy a germánok az AC/DC-ből és a Judas Priestből rakták össze a kezdeti stílusukat, akkor most nagyot léptek a korai korszakuk, és azon belül is a DC felé. Emellett a fénykoruk ('82-'85) legjobb fordulatai, megoldásai is megidézésre kerülnek. Szép hosszú lesz így a vénasszonyok nyara náluk is, ahogyan a Priest esetében. Aminek én végül is örülök, Wolf Hoffmann Band ide, vagy oda.

The Treatment: Wake Up The Neighbourhood (2024)

Méltatlanul kevés figyelem vetül erre az angol zenekarra, pedig nem rosszabb, mint mondjuk a hasonló stílusban nyomuló Airbourne. AC/DC ihletésű, lendületes dallamrockban utaznak ők is, és miközben megidézik a '70-es (lásd még Aerosmith, UFO) és a nyolcvanas (pl. Tesla, Krokus) éveket, van bennük egy kis modern stich is. Ebben a tekintetben a svéd Eclipse-hez is hasonlíthatjuk őket: feszes riffek, jó dallamok, a küldetés pedig ezek transzponálása a jelenbe, a kor elvárásainak megfelelő hangzással, a mai tinédzserek ízléséhez igazítva.

Nem mondom, hogy ez a legerősebb albumuk, de ismerkedésnek megteszi. A harmadik énekesüket nyűvik amúgy (hat eddig megjelent lemezen), és néhány gitárost is leamortizáltak közben, de ez különösebb törést stílusban, lendületben eddig nem okozott náluk. A gyakori tagcserék lehetnek azért a relatív sikertelenség hátterében, de az előző korongjuk címével összhangban, ők azért töretlenül várják, hogy a szerencse rájuk mosolyogjon végre (Waiting For Good Luck).

Demon: Invincible (2024)

Leírtam legutóbb, hogy nagyon csípem a "The Uninvited Guest"-et, és azt is, hogy az első két lemez után már kevésbé karcos, kevésbé különleges muzsikát toltak, úgy nagyjából a Magnum stílusában. A nyolc évnyi csend után magáról újra életjelet adó csapat ott folytatja, ahol abbahagyta: veretes, old-school hard rock hallható itt, igen, pontosan a Magnum stílusában. Azaz helyenként melankolikus, itt-ott AOR-ba, máshol kicsit progresszív irányba forduló, billentyűvel bőven megtámogatott, érett férfimuzsika ez. Hopp, ez a leírás a Uriah Heepre is feszesen passzol, azaz Heep-Magnum fanoknak ajánlott leginkább az anyag.

Hozzá kell tegyem azért, hogy Hill hangja sokat változott a hőskor óta, az idő nem csak a hangszínét, de talán az előadásmódját is átformálta kissé. Az öblös hang tulajdonképpen oké, de nekem hiányzik belőle az a csipetnyi hisztéria, őrület, ami annak idején egyedivé tette. Ezen felül a zenei teljesítményre rosszat nem igazán lehet mondani, Dave kompetens zenészekkel vette magát körül most is. Nem kihagyhatatlan, de ha csipázod a fent említett két bandát, akkor örömet lelhetsz benne.

Kotta