Kiadó:
The Dead Daisies Pty Ltd.

Honlapok:
www.thedeaddaisies.com
facebook.com/TheDeadDaisies

Mielőtt nekifogtam e recenzió megírásához, szokásom szerint tettem egy körutazást a világhálón, hogy megnézzem, nemzetközi kitekintésben mit írnak a tudálékos kritikusok a lemezről. Meg kell mondjam, még életemben nem olvastam ennyi semmitmondó, unalmas, tartalmatlan véleményt - bár még a vélemény kifejezés is túl hízelgő egyik másikra nézve. Egyetlen dologban egyeztek meg az értékelések: mindenki örült John Corabi visszatérésének, jóllehet Glenn Hughesra nyilván senki nem akart/tudott semmi rosszat sem mondani. Egyszerűen csak az a konszenzus, hogy - Hughes örökérvényű érdemei elismerése mellett - ide Corabi való igazán.

Csatlakozom az előttem szólókhoz, ehhez a muzsikához valóban Corabi hangja, stílusa, attitűdje illik, ez tehát amolyan hazatérés (homecoming). Azt már megszokhattuk, hogy a százszorszépek háza táján egyetlen dolog a biztos: a változás. Corabi "visszacsatolása" egyértelműen pozitív fejlemény, hogy Brian Tichy helyett újra Tommy Cluefetos veri a dobokat pedig tényleg nem oszt, nem szoroz. Az előző lemez kritikájában megjegyeztem, s ezt most is tartom: "Tudjuk, hogy a Dead Daisies és az ausztrál ritmusgitáros, David Lowy között egyenlőségjelet vonhatunk, hiszen ez az ő kreálmánya, ugyanakkor mára már alapemberré vált Doug Aldrich gitáros is, aki a folytonos és szélsebes tagcserék közepette 2016 óta üdvös állandóságot képvisel."

Glenn Hughes-zal együtt ment a funkys hangulat és - bizonyos értelemben - az acélos hangzás is. A The Dead Daisies most az alapító atya és dollárpapa, Lowy ausztrál identitását figyelembe véve majdhogynem kézenfekvő AC/DC-féle boogie és rock n' roll hatásokat maxolta ki. Persze az album hangzásban hozza a szokásos minőséget, de most inkább hard rockosak, mint metálosak a felhangok. Az "I Wanna Be Your Bitch", az "I'm Gonna Ride" és a "Take A Long Time" mintha egyenesen a Young család műhelyében készült volna.

Nem bonyolították túl az ügyet, a tíz számos lemez mindössze 36 perc hosszú, ami világosan jelzi a tendenciát: rövid, egyszerű, direkt dalokat akartak az öklöket rázásra, a lábakat dobogásra késztető fajtából. Azt is mondhatnám, hogy talán még soha nem voltak ennyire "alulkomplikáltak" - már ha létezne ilyen magyar kifejezés. Eléggé lájtos, de határozottan szórakoztató dalcsokor ez, amit biztos vérpezsdítő élmény lesz meghallgatniuk élőben azoknak, akiknek még nem ment el teljesen a kedve a Barba Negrától. Nekik piros betűs nap lesz november 15., innen kívánok nekik jó szórakozást, én maradok a CD-nél.

Tartuffe