Kiadó:
Reingold Records

Honlapok:
www.reingoldmusic.com
facebook.com/jonas.reingold

Hosszú hónapok óta pillangókkal a gyomromban olvastam az újabb és újabb híradásokat a soron következő Karmakanic lemez fölvételeiről, stúdiómunkálatairól. Szinte a csontjaimban éreztem az izgatottságot: jön, most már tuti jön az új album! Közel 10 év eltelte után friss anyaggal rukkolnak elő! Számomra a Karmakanic testesíti meg az ideáltipikus prog-rock muzsikát; ha valamirevaló zenész lennék, nem kérdés, hogy ilyesvalami muzsikát játszanék. Imádom őket, s ezt bizonyítja, hogy hosszú évek óta a "Wheel Of Life" intrója a telefonom csengőhangja (barátaim nem hanyagolható mértékű frusztrációjára).

Kicsit azért lelohasztotta a lelkesedésemet, amikor meghallottam, hogy ezúttal nem Göran Edman lesz az énekes. Állítólag azért alakult ez így, mert Edman már nem nagyon akar turnézni, de szerintem ez átlátszó és bődületes mellébeszélés, hiszen a Karmakanic sosem volt egy turnézenekar. Sajnos mindössze egy számban kerül elő (Gotta Lose This Ball And Chain), s ott is jóformán csak vokálozik. Ezzel ki is derül gyorsan (legalábbis nekem), hogy itt azért ő az igazi "Jani"... Nálam ez a banda teljesen összenőtt az ő jellegzetes orgánumával, valójában itt, ebben a közegben volt ő igazán otthon, nem Yngwie mellett (bár ott sem teljesített rosszul, mint ahogy Richard Andersson mellett sem a Space Odyssey-ben). Mindezt úgy mondom, hogy utódja, John "a másik Jani" Mitchell (Arena, Kino, Frost*, Lonely Robot) kiváló énekes (is), ráadásul alapból nincs bajom a hangszínével. Leszögezem tehát: nekem minden mellébeszélés, aminek nem az a konklúziója, hogy ide (is) végig Edman kellett volna! Ez azért komoly hendikep...

A Karmakanic "agya", Jonas Reingold talán kompenzálni akart azzal, hogy még soha ennyi vendégmuzsikust nem hívott meg ebbe a projektbe. A régi harcostársak (Krister Jonsson gitáros és Lalle Larsson billentyűs) mellett szerepet kaptak: Andy Tillison, Tomas Bodin és Roger King billentyűsök; Simon Phillips, Craig Blundell és Nick D'Virgilio dobosok; valamint Luke Machin, Steve Hackett és Randy McStine gitárosok (a teljesség igénye nélkül).

Reingold a ráncfelvarrás részeként egy valamivel vastagabb hangzással látta el a "Transmutation"-t; az "öblösebb", rockosabb (néhol meg inkább popos) fogalmazás javarészt annak számlájára írható, hogy a keverőpulton lejjebb húzta a "jazz" föliratú tolópotmétert. Ennek elsősorban Lalle Larsson billentyűs látta kárát, aki jóformán epizódszereplővé lett - az én őszinte bánatomra.

Azt tehát egyértelműen leszögezhetjük, hogy nem nekem készült ez a lemez, Reingold nem az én preferenciáimat tartotta szem előtt. Emiatt - megmondom a frankót - mocskos mérges vagyok; elvégre is közel 10 évet vártam a folytatásra! Persze ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy fércmunkával lenne dolgunk, hiszen a kicsivel több mint egy órás lemezen 7 nóta kapott helyet, amelyek közül a lemezt záró címadó 23 perces! Bizony belement ebbe is Reingold minden muzikalitása, dalszerzői zsenialitása, kompozíciós aprólékossága, legapróbb részletekre kiterjedő figyelme, rajongók iránti tisztelete és művészi elszántsága.

Az már nézőpont (részemről pedig egyéni panasz) kérdése, hogy az egyébként sem habkönnyű rádióslágerekben gondolkodó Karmakanic még sohasem volt ennyire nehezen megközelíthető (kimondom: szerethető). Ez a korábbiakhoz képest egy karcosabb, darabosabb munka; az én megítélésem szerint nem sikerült a legjobban a "reinvenció" vagy "transzmutáció". Persze nagy ez a világ, és biztos akad majd olyan, akinek épp most, épp így, épp ezzel fognak "bejelentkezni" a karmikus autószerelők.

Tudom, most még egy kicsit meglepett és zabos vagyok. Talán hagyni kellett volna, hogy ülepedjen az anyag, de szerintem éppen ezért őszinte, ettől hiteles a recenzióm. Nyilván rengeteget fogom még hallgatni a lemezt; abban is biztos vagyok, hogy minden hallgatással közelebb fog hozzám kerülni - elvégre is elkötelezett, fanatikus rajongó vagyok. Ceterum censeo: úgyis rajta lesz az év végi toplistán!

Tartuffe