Kiadó: Edel Records

Hát igen... Előbb-utóbb mindnyájan megöregszünk; szinte észrevétlenül jár el fölöttünk idő, és egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy belassulva merengünk rá a körülöttünk pörgő világra, miközben kókadozó fejünket gondosan alápócolt kezünkön nyugtatjuk. Nagyjából ez az a mentális kép vagy lelki hangulat, amit Ian Gillan új szólólemeze belőlünk menthetetlenül előhív. Megjegyzem, Gillan már 64 éves, így nem ezen, hanem inkább a Deep Purple gépezet szakadatlan robogásán és hősünk még mindig meggyőző szinpadi jelenlétén kellene meglepődnünk.

Akármilyen szükségszerű is, hogy egy nagypapa korú, tisztességben megőszült embert olykor elkapjanak ezek a hangulatok, az általam nagyon kedvelt "Toolbox" (1991) és az ezen a lemezen Steve Morris által mutatott dögös gitárjáték alapján reméltem, hogy Gillan egy hasonló mutatvánnyal áll elő (mondjuk a "Dirty Dog", a "Don't Hold It Back", vagy a "Dancing Nylon Shirt (Part I)" groove-jait megidézve). Persze a legutolsó saját szóló anyag, a nem túl izgalmas "Dreamcatcher" (1997) után már sejthettem volna, mi következik.

De nem sejtettem. Így kellemetlen meglepetésként értek a "One Eye To Morocco" öreguras tűnődései, sokszor unalmas, százszor hallott, ezerszer újrahasznosított zenei paneljei. A dalok szerkezete, de a "Toolbox"-on még kifejezetten modern vonásokat mutató Steve Morris sablonos játéka és herélt old school hangzása is mellbevágó rokonságot mutat a "Bridges To Baylon" és "A Bigger Bang" lemezeket turnéztató asszott, mind zeneileg, ming pedig külcsínben múmia állagú Rolling Stones-szal (lásd pl. "Ultimate Groove"). Brrr...

Az új lemez eredettörténetéhez hozzátartozik, hogy a dalok 2008-ban, két Deep Purple turné között és erősen melankolikus hangulatban születtek. Gillan tudatosan kerülni szándékozott az anyabanda névjegyének számító egymásba kapcsolódó gitár és billentyű szólókat (na, mifelénk ezt hívják hamvába holt próbálkozásnak!). Ennek megfelelően a Hubble Space Telescope-pal sem lehetne benne szólókat fölfedezni.

Úgy szeretnék legalább egy-két nótát kiemelni az átlagos, érdektelen masszából, de nem megy. Talán a címadó dal sikerült legjobban, de az is szervesebben illeszkedne Sting zenei karrierjébe, mint a Deep Purple fémjelezte életútba. A L'art pour l'art zseniális osztályfőnöki órája jutott eszembe: "Hármas ... alá ... kettes ... egyest írtam be."

Tartuffe

Azt mondják a bölcsek, hogy minden rosszban van valami jó, és ez valóban igaz, még ha engem most nem is különösebben vígasztal.

A lemez meghallgatása után nem mentem a feleségem agyára, és ez tulajdonképpen jó, mert mégiscsak erősít egy életközösséget. Tudniillik, ha valami felkavaró zenei élmény ejt rabul, képes vagyok akár napokig módosult tudatállapotba kerülni (beszűkülni), amikor is mindenről és mindenkiről az aktuális kedvenc jut eszembe. Ilyenkor sajnos, akár minden előzmény és átmenet nélkül, hirtelen énekelni, dúdolni kezdek, felidézve a kedvenc sorokat, riffeket, nem riadva vissza a szájdob használatától sem. Ott belül, a beszűkült tudatállapotban ez persze nagyon is indokolt, és összeáll egy kerek egésszé, kívülállóként nézve és hallgatva, de facto elviselhetetlen, ellenszenves, okádék, hogy csak a legtöbbször fejemhez vágott minősítéseket idézzem. Hja, nem könnyű a rockerélet…

Márpedig az elmúlt években nálam Viktor Smolski valamennyi munkája automatikusan előidézte ezt az állapotot, lett légyen az bármelyik Rage, a nevével fémjelzett Nuclear Blast jubileumi válogatás, vagy éppen az instrumentális Bach-feldolgozáslemeze.

Miért gondoltam volna tehát azt, hogy a tíz éves hallgatás után újra aktív, német prog-power csapat, a Mind Odyssey nem hoz visszatérő lemezével némi feszültséget, egyébként békés, nyugodt mindennapjainkba. Márpedig legnagyobb bánatomra nem ért sokkhatás, sőt az első néhány hallgatás után ma már elő sem nagyon veszem a korongot.

Igaz, alapvetően minőségi anyag ez, de csak átlagos és annál kicsit jobb power nótákkal telepakolva, ahol az énekes ős-tag, Mario Le Mole James LaBrie rosszabb pillanatait idéző dallamai és frazírjai jelentik számomra a mélypontot. Smolski simán menthetné ugyan innen is a helyzetet, de jelenlétét csak itt-ott lehet minden kétséget kizáróan felismerni, ami számomra szinte érthetetlen. A 93-99 között megjelentetett négy MO lemez nem rossz, közülük a Signs (1999) a kedvencem, a visszatérés viszont csalódás.

Ha nem ismerném a Smolsi-műveket, még talán dicsérném is az anyagot, így azonban kénytelen vagyok tolni befelé a Rage mai napig ható Carved In Stone alapvetését, hogy azért mégse maradjon a család dúdolt riff nélkül.

Túrisas

Ha valaki csak a periférikus látómezejében, felületesen követi a zenekar ténykedését, az a legutóbbi nyolc év lemeztermését figyelve azt érzékelhette, hogy három, szinte teljesen más fölállású csapat készítette stúdiólemezre jutott egy szekérderéknyi ilyen-olyan válogatás és/vagy koncert lemez, az exkluzív gyüjteményes CD/DVD kiadványokról nem is beszélve. Az álmoskönyvek szerint ez pedig az agónia biztos jele egy csapat életében.

Ám ha valaki Dave Mustaine karrierjét onnantól követi, hogy a Metallica még 1983-ban kikutyapicsázta soraiból és egy bizonyos Kirk Hammett került a helyére, akkor tudja, hogy Dave és a lassú, beletörődő agónia kibékíthetetlen, egymásnak ellentmondó fogalmak.

A kirúgása miatti düh úgy elborította akkor az agyát és akkora volt, hogy abból változatlanul fröcsögve és vicsorogva, de idestova negyedszázada működtet egy meghatározó thrash csapatot, amely története során, ha népszerűségben nem is, de minőségben sokszor nőtt  (szerencsére csak időszakosan) a mainstream kurvájává lett Metallica fölé.

Az persze tény, hogy voltak kritikus évek. A hiperzsenigéniuszcsászár gitáros Marty Friedman besokallt, és elment a felkelő nap országába elektronikus pop-ot játszani, Mustaine keze meg (talán ennek a hírnek a feldolgozatlanságától) később hosszú időre lebénult. Szerencsére mindketten rendbejöttek, bár Marty nem tért vissza többé a zenekarba, nem lehet azt mondani, hogy a rendszer akár csak átmenetileg is összeomlott volna. A "System Has Failed" cím vészjósló volt ugyan, de ez sem volt rossz anyag, a legutóbbi "United Abominations" pedig kimondottan erősre sikerült. Aki pedig "vergődő", "romokban heverő" zenekart akar látni, nézze meg a Buenos Aires-i koncert DVD-t és menjen le hídba.

Most pedig csak annyit mondok, hogy az új korszak gitárosa Chris Broderick (Jag Panzer, Nevermore) egy igazi óriás, mind termetét, mind tudását tekintve. Dave és az ő személye számomra garancia arra nézve, hogy a Megahalál pusztító ereje nem gyengül, sőt a csapat történetének egyik legerősebb lemezét fogják most elkészíteni.

Emlékezzetek majd szavamra!

A sokadik válogatást tehát hiánypótlónak jóindulattal sem mondhatom, de a 35 nóta az egyik legalaposabb keresztmetszete a 1985-2000 közti időszaknak, és végre a "Tornado Of Souls" is itt figyel!!!

Túrisas

Egy percig sem állítottam, hogy a beszámolómban is méltatott Dragonforce/Turisas koncert bemelegítő zenekarának lenyűgöző muzikalitásától félájultan kapkodtam levegő után ott a Diesel-ben, de azt nem lehetett már akkor sem nem észrevenni, hogy a súlyos finn harci-metal horda színpadi kiállása, felöklelő intenzitása és érezhető küldetéstudata némileg megalapozza biztos pozíciójukat még a fokozatos elsorvadással nehezen vádolható északi folk-metal mezőnyben is.

Miután alaposan kiértékeltem a Turisas első hivatalos DVD-jét, azt is elmondhatom, hogy ezentúl – ha nem is lettem rajongó – szimpátiával figyelem majd ténykedésüket.

Már a hazai koncertjük alatt is megfogalmazódott bennem egy-két kérdés, amelyre most a DVD alapján választ is kaptam. Pl., hogy milyen irtózatosan büdös lehet ez a színpadi "harci-szörme"-gúnya, ha rendszeresen fülledt klubokban igázzák le benne a népeket. Nos, nagyon. Még maga Mathias "Warlord" Nygard az ijesztő megjelenésű (és hangú) frontembernek is torzul a feje rendesen, amikor buli előtt kiborítja a bőröndből, és magára kapja, szíjazza, fűzi a láthatóan több kilós hacukát. Nem irígylem. Csupán a make-up (öltözés és arcfestés) egy valóságos tortúra koncertek előtt. Ebből talán kiderül, hogy nem adják ingyen a sikert, a Turisas pedig kőkeményen megdolgozik érte, napról-napra, koncertről-koncertre. Tanulságos, amikor a különböző finn fesztiválokon való fellépéseiket és a közte lévő utazásokat megörökítő egyórás dokumentumfilm egyik jelenetében mutatják a színpadról koncert után levonuló csapatot. Warlord félrevonulva öklendezni kezd a kimerültségtől, majd a közelítő kamerába nézve, izzadtan, csatakosan, ijesztő fejjel, utolsó erejét összeszedve, egy félmosollyal az elmosódott vérvörös festékkel összekent arcán megjegyzi, hogy jó buli volt. - Ez igen, ez Metal!

Amúgy meg civilben cseppet sem ijesztőek ezek a legények, még maga Warlord sem. Kimondottan szimpatikus, fiatal finn srácok, akik szeretik hazájukat, ősi szokásaikat, ételeiket és történelmüket. De mindenekelőtt szeretik ezt a zenét és hisznek is abban, amit csinálnak. Ezért pörögnek esténként mindig 110%-on, és ezért érdemlik meg a sikert is.

A koncertanyag 13 nótája (80 perc) 5 helyszínen (a már említett nyári fesztiválokon) lett rögzítve, kevés kamerával, de korrekt képpel és korrekt (stereo 2.0) hanggal.

A legnagyobb Turisas nóták persze itt vannak nekünk, és ha zeneileg nem is a legnagyobb durranás, azért a véres-mókás (blood and fun), epikus harci fém, hegedűvel, tangóharmónikával, és a csapat látványával együtt kiegészülve, igenis tud szórakoztatni.

Túri(sas)

Hát, ezen a beszámolón már vagy egy hete ülök, és nem elsősorban azért, mert korábban nem értem rá, hanem mert csak nagy nehezen tudom rendbe szedni ezzel a kiváló alkalommal kapcsolatban bennem örvénylő gondolataimat. Ahhoz kétség nem férhet, hogy a duplázott budapesti Jon Lord koncert történelmi léptékű eseménynek számít. Ez volt a "Concerto For Group And Orchestra" magyar ősbemutatója és 40. évfordulós előadása, de még az is lehet, hogy az utolsó esélyünk (ne adja Isten!), hogy mindezt élőben lássuk-hallgassuk!

A Mindenható különleges adománya, hogy ezúttal nem maradtunk ki a "szórásból", mint annak idején, 2004-ben a "Beyond The Notes Live" turnéból. Arról szerencsére készült egy igényes DVD, amelyet e blogon lelkesen értékeltünk (dionysosrising.blog.hu/2008/08/28/title_44248). Ez a 2009-es koncertkörút egyszerre tűnik merészebb és szerényebb vállalkozásnak a 2004-es előadássorozatnál. Merészebb, mert Lord egy nagyobb, teljes szimfonikus zenekarral vállalkozik az egész "Concerto For Group And Orchestra" előadására, ugyanakkor szerényebb, hiszen az eredeti, híres előadótársak: Frida (ABBA), Sam Brown és Miller Anderson helyett most sokkal kevésbé ismert, vagy legtöbbünk számára tökéletesen ismeretlen énekesek kísérték el a "Májsztrót".

Ami az "új" előadóművészeket illeti, a lengyel Kasia Laska kitűnő énekes és hangja is hasonlít Sam Brown-éra, de azért most kiderült, hogy a rutinos angol énekesnő milyen pótolhatatlan nagy tehetség valamint mennyire alulértékelt zeneszerző és előadóművész. Steve Balsamo hangja is csodálatos, de a klasszikus Deep Purple nótákhoz egy kicsit talán modoros, az eredetileg Miller Anderson által fölénekelt darabokhoz pedig nem eléggé "füstös". Persze panaszra nem volt semmi okunk. Akinek erre vonatkozóan kételyei lennének, az gyorsan nézze meg a Jézus Krisztus Szupersztárból a "Gethsemane"-t az ő interpretálásában (www.myspace.com/stevebalsamo). Hátborzongató…

Az "Orchestra" szerepében föllépő Óbudai Danubia Zenekar 69 fiatal zenésze természetesen rendkívül fölkészültnek bizonyult. Néhol azonban - valószínűleg a rendelkezésre álló próbaidő rövidsége és az előadott darabok ritmikai összetettsége miatt - voltak kisebb pontatlanságok. Ez azonban érthető, hiszen mindössze 1-2 napjuk állt rendelkezésre a közös próbákhoz.

Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.silentcall.se
myspace.com/silentcallswe

Zenészek:

Andi Kravljaca - ének
Daniel Ekholm - gitár
Patrik Törnblom - billentyűk
Tobbe Moen - bőgő
Micke Kvist - dobok

Vitathatatlan és megmásíthatatlan tény, hogy az ABBA öröksége (rockzenei körökben is) kiállja az idő próbáját, de a Europe és TNT féle dallamos hard rock ugyancsak mély gyökereket eresztett a fagyos skandináv talajba. Többek között ezt mutatják Pete Sandberg különböző vállalkozásai (Alien, Midnight Sun, Silver Seraph), az igazi csillagokat tömörítő Snake Charmer, Tony Harnell új csapata, a Starbreaker, és a mostanában terjedő, az újabb trendeknek megfelelően kicsit erőteljesebb, kicsit progresszívabb csapatok: pl. a Vindictiv és a Seventh Wonder. Ez utóbbiak közé tartozik a progresszív "hard rock"-ot játszó Silent Call is.

Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt állítom, hogy a skandináv rock és metál szintéren (s ebbe - nem szabad elfelejteni - mindig beleértem a finneket is!) meglehetősen otthonosan mozgok, de a Silent Call zenészei közül eddig csak Andi Kravljaca énekest ismertem, aki - talán nem meglepő - éppen a fönt említett Seventh Wonder-ből érkezett. Azt már régen megszokhattuk azonban, hogy a (relatív) ismeretlenség arrafelé nem jelent hangszeres fölkészületlenséget.

Megjegyzem, ha netán Daniel Ekholm gitáros zavarba jönne valami miatt (nagyon valószínűtlen a föltevés), akkor kérhet egy kis segítséget a banda énekesétől, Andi Kravljaca ugyanis hihetetlenül jól keni a mágikus hathúroson (aki nem hiszi, nézzen utána: www.myspace.com/andikravljaca). Kicsit zavarban is vagyok: ez a srác most jó torkú gitáros, vagy ügyes kezű énekes? Vagy esetleg Victor Frankenstein Ingolstadt-i laborjában sikerült összefércelni Göran Edman-t és - mondjuk - Kee Marcello-t (hogy maradjunk a svédeknél)?

Nem is ragozom tovább: hamisítatlan, skandináv dallamos kemény rock ez, némi progresszív hatással és néhány jól elhelyezett power riffel. A zenészek kiválóak, az énekes mintha Göran Edman ikertesója lenne, a dallamok kidolgozottak, fülbemászóak. Mivel ez az anyag az előbb vázolt zenei hagyományokba szervesen illeszkedik, nem tartozik a legeredetibb, legegyénibb produktumok közé, de hol van az megírva, hogy önigazolás céljából mindenkinek valami merőben újjal kell előállni? Hová vezetne az? Már gimnáziumi matektanárom, Horváth Pista bácsi is megmondta: "Né újítsunk, kéröm, né újítsunk!" Igen, a jól bevált, tiszteletreméltó hagyományok ápolása legalább olyan nemes és felelősségteljes feladat!

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.dgmsite.com
www.myspace.com/dgmprog

Zenészek:

Mark Basile - ének
Simone Mularoni - gitár
Emanuele Casali - billentyűk
Andrea Arcangeli - bőgő
Fabio Costantino - dobok

Nem hiszem, hogy sokaknak ismerősen hangzana a DGM név, pedig az olasz progresszív metál csapat már 1994 óta él és virul, sőt immáron hetedik hangzóanyagukkal rukkolnak elő. A 2007-es "Different Shapes" ezen a blogon nagyon pozitív elbírálásban részesült, még a meglehetősen hangsúlyos SymphonyX-es fölhangok ellenére is: dionysosrising.blog.hu/2008/02/09/dgm_different_shapes_2007 (vagy éppen azért).

Időközben énekescsere történt, a Mind Key-ből érkezett Mark Basile, akinek tényleg nincs rossz hangja, de a korábbi torokhoz, Titta Tani-hoz képest nem hozott igazi váltást, változást. Pedig valami nagyon ráférne már a bandára, mert annak ellenére, hogy instrumentálisan a Mularoni-Casali (gitáros-billentyűs) kettős hibátlanul teljesít, sőt mindvégig sziporkázik, nekem mégiscsak hiányzik valami ebből a zenéből.

Lehetséges, hogy Mularoni mester "kiírta" magát a 2008-as TOP 10-be berobbanó Empyrios-szal? Valószínűleg nem ez a megfejtés, hiszen a "FrAme" zeneileg tulajdonképpen kikezdhetetlen: dögös riffek, kellő dinamika, káprázatos szólók, mi szem-szájnak ingere. Hideg profizmus... talán túlságosan is hideg. A dalok valahogy nem akarnak beleköltözni a fejembe. Persze olyan zenéről van szó, amelyik csak sok "ízlelgetés" után érik be, de az mégiscsak zavaró, hogy a többszöri alapos hallgatást követően sem tudok fölidézni egyetlen dallamfoszlányt sem...

"Minden jó, ha jó a vége" - szól a Shakespeare-i diktum. Ezért nem szeretném ezt a beszámolót egy erősen kritikai hangon befejezni. Egyezzünk meg abban, hogy a zseniális Mularoni-Casali párosítást órákig tudnám hallgatni, sőt van itt néhány kimondottan ütős nóta is: pl. a "Hereafter" kirobbanó kezdés, a "No Looking Back", a "Heartache" és a lehelletfinom keleties motívumokkal megtűzdelt "In A Movie" pedig bármikor szívesen látott vendég lesznek az mp3 lejátszómban.

Mindenesetre a honfi- és vetélytárs Vision Divine-ra Mularoni mesterék köröket vertek...

Tartuffe

A Dragonforce a maga szélsőséges zenei világlátásával erősen megosztja a rockertársadalmat. Afféle szeretem/gyűlölöm alakulat, hiszen a sebességmániás, kiemelten szólisztikus power-speed csapat rendesen kavarja az indulatokat maga körül, két markáns táborra osztva a véleményformálókat. A különbség pedig abban a cseppet sem jelentéktelen tényezőben rejlik, hogy valaki a Dragonforce muzsikájáért vagy muzsikájától őrül-e meg inkább.

Ezúttal jobbára az előbbiek találkoztak, s mint azt sejteni lehetett, nincsenek is kevesen. Teltház fogadta a zenekart a minden szempontból kifogástalan Diesel Clubban. (Azért kicsit érdekes, hogy néhány hónapja alig lézengtek páran az agyondicsért Firewind koncertjén, a megosztó Dragonforce meg csuma teltházat produkál.)

Hogy valóban szélsőséges felfogású csapatról van szó, már az előtérben, a merchandise pultnál kiderült. Hétezret turnépólóért, tizennégyet kapucnisért majd akkor (sem) adunk, ha ötszáz lesz az Euro darabja Hungáriában. Rajongóbarát árszabás, az egyszer biztos.

Előbb azért volt még nekünk itt előzenekarunk is, és láss csodát, nem kapitulált a hatfős finn harcimetál sereg a DF armadától, hanem félelmet keltve, szőrruhákban, harci arcfestéssel, egy főzenekar küldetés- és öntudatával robbant a deszkákra, érezhetően azzal a céllal, hogy lekaszabolnak mindenkit és végezetül győzelmi tort ülnek felettünk. Ennek megfelelően belakták az egész színpadot, és meglepő módon a közönség is velük volt az első perctől kezdve.

Láthatóan népszerűek, de ennek okát, kivéve persze az intenzív színpadi jelenlétet, én nem nagyon tudom megmondani. A harci fém ugyanis hegedűvel, harmonikával együtt is gyengécske volt, az ijesztő, de karizmatikus, ám énektechnikailag finoman szólva nem remeklő frontember minden igyekezete ellenére.

Lehet, hogy tőlük ijedtem meg, csak magamnak sem merem bevallani, de tény, a Rasputin (igen, sajnos a Boney M-féle…) engem már a büfé oltalmában ért. Ezzel együtt van tekintélyt parancsoló kiállása a zenekarnak, kevésbé biztonságos helyeken még akár a rendőri jelenlétet is kiválthatná, egy-egy bűnmegelőzést célzó, preventív Turisas buli. (Enyingi koncertszervezők figyelem!)

Az átszerelés alatt egyre inkább nőtt bennem a kíváncsiság, hogy miként lehet, és lehet-e egyáltalán, élőben megszólaltatni a DF effektezett, ultragyors dalait.

Aztán felszállt a füst és a teremben az emberi teljesítőképesség (zenekar) és az emberi tűrőképesség (közönség) határaikat feszegetve küzdöttek egymással jó másfél órán keresztül.

Amit minden kétséget kizáróan meg lehet, és meg is kell állapítani: a Dragonforce kiváló koncertzenekar, a lemezeiken hallható szerzeményeket, tokkal-vonóval, minden különösebb erőlködés nélkül elő tudják adni, ami önmagában elismerésre méltó teljesítmény.

Annak viszont konkrétan be kellett szarni, amit a színpadon, show-ként, mindezt megfejelve elővezettek. Pörögtek, forogtak, kúsztak, másztak, ráadásul úgy, hogy látszott, egy pillanatig sem veszik túl komolyan magukat. SamTotman gitáros és Vadim Pruzhanov billentyűs, megritkult, szálas, semmilyen hajzatukkal, mozgáskultúrájukkal, egészen konkrétan egy szakosított szociális otthon (bolondok háza) ápoltjait idézték meg, zavarba ejtő hasonlósággal. Közben mi meg küzdöttünk a teremben maradásért, az iszonyú pörgés következtében ránk ható centrifugális erővel, amely jó egy óra elteltével engem speciel kihajított a teremből, és csak percekkel később tudtam újra csatlakozni a srácokhoz. Váltottam néhány szót ismerősökkel, akiknek szintén volt szüksége egy röpke beiktatott pihenőre, tehát nem voltam egyedül az élménnyel.

A hangminőség nem volt mindig egyenletesen jó, többnyire az ének kárára, és nem csak emiatt, de ZP Threat énekes nem volt számomra igazán meggyőző, ám mindezek ellenére csupán egyetlen dolgot tudok kritikaként megfogalmazni. A hihetetlen tempó másfél órán keresztül kivégzi az embert. Akármennyire is szeretem őket, akármennyire is lenyűgöztek a hosszú, technikás, váltott gitárszólók (Herman Li rulez!) nem éreztem azt, amit a legtöbb koncert végén, azaz, hogy már kezdődhetne is újra, elölről a show.

Egyszer viszont látni kell!

Túrisas

Nagy szolgálatot tett nekem az Adagio, ráadásul nem is az éppen recenzált és szinte ismeretlen Stephan Forté-féle gyilkos, neoklasszikus power csapat, hanem a málészájú hazai pop-opera kreálmány.

Történt ugyanis, hogy a Rockinform szerkesztőségben elfeküdt a franciák legutóbbi Dominate lemeze,  kollegáim ugyanis vélhetően arra gondoltak, hogy a közzétett kívánságlista megnevezettje nem más, mint a négy mosolygós fiú, a Manhattan-en innen, de a jóízlésen azért bőven túl, s akik a Nessun' dorma-t cukrosan, sztaniolba csomagolva segítenek középkorú asszonyoknak tovatűnt fiatalságuk szerelmeit könnyezve megidézni.

Nem azok. Ez az Adagio - akiknek elfekvő lemezét persze kértem, köszöntem és helyeztem is befelé a gyűjteményembe - nagyon nem negédes. Talán csak a csapatfőnök, Stephan Forté pszichoanalitikusa tudhatja az okát, hogy az első lemezén (Sanctus Ignis – 2001) még az Üdvözlégy Máriát is dalba foglaló gitármágusnak miért feketedett meg így a lelke uszkve (latinosoknak:  usque) 8 év alatt, de tény, hogy a Dominate kvázi (latinosoknak: quasi) szigorúsága után most úgy büntetnek, mint soha azelőtt.

Ha már kóstolgatom a mi adadzsónkat (nagyon kicsi, nagyon nyálas, de a miénk…), nem állhatom meg, hogy el ne mondjam: a francia testvércsapat (ha-ha!) is azon munkálkodik évek óta, hogy a klasszikus zene örökségét beépítse egy modernebb megszólalásba, a mi fiainktól azért némiképpen eltérő végeredménnyel…

Elő a farbával! Irdatlan vastagra és brutálisra álmodta és szülte meg Forté az idei anyagot.  Ha mindezt a mezei rocker terminus technikuszával és közvetlenségével határozom meg, akkor azt kell mondjam:  "Nagyon kemény lett az új Adagio b…meg!" Az arkangyalok nemcsak hatásfokozóként hörgik el magukat néha, hanem sokszor hosszú sorokon keresztül jönnek a hangok mélyről, torokból.

Nem mondom, hogy ez az igazán áhított zene füleimnek, de tény, hogy az Angélával (Arch Enemy) tartó virtuális, de meghitt kapcsolatom óta egyre kevésbé zavar ez a fajta "éneklés". Ráadásul végig örvénylik, kitör, robban, szétzúz, fölemel, összenyom a lemez, ahol nagyon is helye van a szigorúbb pillanatoknak.

A Symphony X említése kézenfekvő, minőségben, stílusban egyértelmű társuk az Adagio, dalok tekintetében viszont egyelőre még nem kerülhet átadásra a staféta. Ez persze egyáltalán nem kisebbíti az Adagio teljesítményét. Symphony X csak egy van, nem velük kell versenyre kelni! 

Az új énekes Christian Palin méltó társa David Readman és Gus Monsato uraknak. Nem tudom, hogy a hörgésekért is ő felel-é, és ha igen, akkor jót tesz-e mindez a hangszálainak, de képzett énekesként ez legyen az ő gondja. Sem Stephan Forté gitárosra, sem zenésztársaira eddig nem lehetett panasz, most sincs. Úgy játszanak, hogy a vastagon felhordott betonréteg alatt is megcsillan (mit megcsillan, vakít!) a hangszeres tudás.

Nem tudom, hogy van-e számomra olyan dolog a világon (a pezsgőt és a mustárt is beleértve), ahol a francia-magyar összehasonlítást csakazértis nem az utóbbi nyeri. Így megtörve, halkan mondom: Adagio-t azért nagyon cserélhetnénk.

Túrisas

Túrisas cimborával január 13-án megszültük a 2008-as év TOP 10-es listáját. Nem volt könnyű szülés. Emlékeztetőül, akkor azt írtam, hogy: "az év faszkalapja címet vita nélkül Rick Rubin producer nyerte el (hangmérnökeivel osztozva e kétes értékű trófeán) azzal, hogy az elmúlt több mint 15 év messze legjobb Metallica anyagát tönkrevágta egy túlkompresszált, alul-fölül digitálisan 'kopaszra' nyírt sound-dal ... Hogy a "Death Magnetic" nem jutott be a TOP 10-be, az csakis ennek és Kirk 'képtelen vagyok egy tisztességes, összeszedett szólót megírni' Hammett-nek köszönhető."

Ahogy a neves római író, az Ifjú Plinius mondta hajdanán: "Verba volent, scripta manent", azaz: "A szó elszáll, az írás megmarad." Ki vagyok én, hogy az antik bölccsel szembeszálljak? Ezért a TOP 10 lista marad, ahogy van, de bizonyos új keletű fejlemények arra késztetnek, hogy a végére most utólag odabiggyesszek egy +1-et.

Az történt ugyanis, hogy még tavaly, pontosan szeptember 12-én a "Death Magnetic"-et újrakeverve elérhetővé, letölthetővé tették a Guitar Hero III videojáték közönsége számára. Tekintve, hogy zenebuzi vagyok és a videojátékok világa csak fényévekben mérhető távolságra van érdeklődési körömtől, ez a változat némi késéssel, a napokban jutott el hozzám.

Még január elején azt mondtam, hogy az új Metallica anyag lemaradásáért a TOP 10-es listáról csakis az elbarmolt hangzás és Kirk Hammett ötlettelen, átgondolatlan szólójátéka okolható. Nos, a Guitar Hero III remix - szinte alig hihető! - lényegesen jobban szól, mint az eredeti stúdió változat. Panaszom (legalábbis annak első fele) így okafogyottá vált; abba a furcsa helyzetbe kerültem, hogy kénytelen vagyok a lista végéhez csatolni a "mágneses halált".

Ami Kirk Hammett játékát illeti, sovány vigasz - a csalárd lelkű nőneműek szerint a kicsinek is örülni kell -, de a kissé elnyújtott "Suicide & Redemption" című instrumentális számot bonuszként följátszotta James Hetfield is. Nem vitatom, hogy Hammett technikailag képzettebb Hetfield-nél, sőt a szóló is szinte hangról-hangra maradt ugyanaz, én mégis inkább Hetfield verzióját fogom hallgatni, mert több "szív" van benne, és nincs szétvartyogtatva a Hammett által mostanában túlzásba vitt wah-wah pedál-használattal.

Nem vagyok híve az összeesküvés elméleteknek, de ezúttal nem tudok szabadulni attól a gyanúmtól, hogy az egész nyomorult történet mögött egy gusztustalanul cinikus, álnok, de annál jövedelmezőbb üzleti megfontolás lappang. Nevezetesen, hogy egyrészt komoly hírverést biztosítsanak (meg ha negatív publicitásról van is szó) a kiadvány számára, másrészről, hogy az eladási mutatókat növeljék a gyanútlan, galamblelkű fanok kárára, akik siettek mihamarabb beszerezni az új lemezt, majd kénytelenek lettek az eredetinél jobban megszólaló demo miatt megvenni a box set-tet, hogy azután újabb költségekbe verjék magukat a Guitar Hero III remix beszerzésével.

Szóval, így lett a "Death Magnetic"-ből a 2008-as TOP 10 listán +1. Csavaros történet.

Tartuffe