Kiadó:
Sleaszy Rider Records

Honlapok:
www.theodoreziras.com
myspace.com/theodorezirasguitar

Zenészek:

Theodore Ziras - gitár, bőgő
Derek Sherinian - billentyűk
Brian Tichy - dobok

Gondolom, a Ziras név nem cseng túl ismerősen a hazai metalistáknak. A név hangzása után könnyen beazonosítható, hogy egy görög csókáról van szó, s ez a műfaj szempontjából nem rossz ómen, hiszen arrafelé nagyon komoly tábora van a fémes zenéknek, ami persze az egyik legfontosabb előfeltétele a magas színvonalú zenei életnek. Ziras ebben a kedvező környezetben gyógyult rá a varázslatos, hathúros hangszerre, de nem csupán a lelkesedés, hanem a tudatos szakmai építkezés is vezérelte. Ez kitűnik abból is, hogy 1998 és 2001 között a meglehetősen jó nevű Guitar Institute Of London-on tanult, ahonnan zenei előadói és zeneszerzői diplomával a zsebében szabadult.

A "HyperpyrexiA" Ziras harmadik instrumentális albuma (Trained To Play - 2001; Virtual Virtuosity - 2003), de közben becsúszott egy Euroforce névre hallgató neo-klasszikus power projekt Jiotis Parcharidis-szal, a Human Fortress elég jó torkú vokalistájával, meg volt néhány vendégszereplés pl. Bob Katsionis szólólemezein (Imaginary Force - 2004; Noemon - 2008). A korábbi hanghordozók arról tanúskodnak, hogy Ziras kórisméjét leginkább a "neoklasszikus megszállottság" vagy az "Yngwie-mánia" mentén lehet megállapítani, aminek ékes bizonyítéka a másodpercenként lejátszott akár 16 hang (ez szinte hihetetlen, de maga Ziras büszkélkedik az adattal honlapján!).

Szerencsére ezúttal a gitárhősködés és az eszement "shredding" háttérbe szorult. Még mindig dominánsak a neo-klasszikus témák, de Ziras vett egy új, határozottan progresszív irányba mutató fordulatot, amelybe belefér néhány rejtett balkáni folk motívum is (ld. "Number One" and "Go East"). A progos hangvételt kellőképpen megtámogatja Derek Sherinian (ex-Dream Theater) hangsúlyos közreműködése a billentyűkön.

A gitárhősöket kedvelő fémszívűeknek, akik csípik a neo-klasszikus ízeket, de nem riadnak el a progresszív, fúziós hatásoktól sem, Ziras szerezhet néhány nagyon kellemes percet. Egyetlen kifogással kell éljek csupán, méghozzá azzal, hogy a progresszív re-orientáció hozadéka néhány kínosan önállótlan zenei téma. Értem én, hogy John Petrucci megkerülhetetlen a műfajban, de a "Child of Scotland" - "Glasgow Kiss" (utóbbi: Petrucci, Suspended Animation - 2005), és főleg a "Seven Course" - "Jaws Of Life" (u.o.) párhuzam azért már túl erős. Ettől eltekintve csak üdvözölni tudom Ziras új zenei arculatát!

Tartuffe

Nagyon régen készülök már arra, hogy én is közreadjam a "greatest guitar solos"-szerű listámat, ugyanis rendkívüli módon irritál, hogy még az ún. szaklapok is szégyenkezés nélkül állnak elő blőd baromságokkal. Ezekkel nem az a legnagyobb gond, hogy a válogatás szubjektív és nekem éppen nem tetszik, hanem az, hogy a "gitárszóló" tárgykörben értelmezhetetlenül idegen produktumok is rendre helyet bérelnek itt maguknak (mondom, szaklapokban!).

Vegyünk két példát: személy szerint nekem szinte semmit nem jelent a "Hotel California" szólója, mégis azt gondolom, hogy egy ilyen listában megkerülhetetlen, akár az ismertségét, akár a gitárosokra gyakorolt hatását tekintjük. A következő példa pedig egy igazi szálka a szememben: jó Kurt Cobain zenei forradalma és annak hatása elvitathatatlan, a rocktörténelem szerves része, ha tetszik, ha nem, DE!  A rockzene mára minden stratégiai fontosságú területén büszkén lobogó Nirvana zászlajára hímzett "Smells Like..." nóta - ha rockzenei mérföldkő is - gitárszólót speciel éppen nem tartalmaz. Logikailag tehát nemhogy a százba, de egy végtelen halmazú fölsorolásba sem férhet(ne) bele.

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.visiondivine.com
myspace.com/visiondivineband

Zenészek:

Fabio Lione - ének
Olaf Thorsen - szólógitár
Federico Puleri - gitár
Alessio Lucatti - billentyűk
Cristiano Bertocchi - bőgő
Alessandro Bissa - dobok

A Vision Divine eredetileg úgy indult, mint Carlo Andrea Magnani, a Labyrinth nevű olasz power banda gitárosának projektje. Magnani előttem teljesen ismeretlen okokból egyébként egy ideje már inkább a svéd hangzású Olaf Thorsen névre hallgat. Érdekes húzás, egészségére váljék. A lényeg, hogy időközben, a "Stream Of Consciousness" című album sikerével (2004) a Vision Divine teljes értékű elfoglaltsággá nőtte ki magát. Ehhez szerintem nagyban hozzájárult, hogy a Labyrinth-ból és a Rhapsody (Of Fire)-ből ismert énekes-alapító tag, Fabio Lione helyett egy egészen egyéni és nagyon képzett "torok", Michele Luppi vette át a mikrofont (aki egyébként a Los Angeles-i VIT-ben végzett és most egy Killing Touch nevű formációban fog nyomulni). Persze az se ártott, hogy az Eldritch kiugróan legjobb lemezén, az "El Nino"-n is közreműködő rendkívül tehetséges billentyűs, Oleg Smirnoff is hozzátett ezt-azt.

Jóllehet a nemzetközi elismerést a "Stream Of Consciousness" hozta meg a bandának, nekem személy szerint a két legutóbbi lemez (Perfect Machine - 2005; The 25th Hour - 2007) jobban tetszett. Általában nem kedvelem a "vékonyabb" hangokat, de van valami érdekes, majdnem varázslatos Luppi hangjában (mint az Andromédából ismert David Frembergében), ezért igen elkedvenetlenedtem, amikor kiderült, hogy "kikerült" a Vision Divine gárdájából. Akkor még inkább elszomorodtam, amikor végre Thorsen-Magnani bejelentette, hogy Lione kerül vissza a csapatba. Noha nincs vele gáz, az ő orgánuma, stílusa talán inkább a Rhapsody (Of Fire) trappolós, kardforgatós, sárkánylovagolós közegébe illik igazán.

A Vision Divine zenéjét voltaképp nagyon nehéz pontosan körülhatárolt kategóriába sorolni; általában a "progresszív power" megnevezéssel illetik, de nem kifejezetten progresszív, és a power-höz képest is sokszor hiányzik belőle a húzás. Egy igazi turmix, amiben előfordul ez is, az is. Most pedig, hogy 9 fokkal eltértek a holdtól nyugati irányba (lásd az új lemez címét!) az általuk játszott metál még kevésbé progos és sokkal inkább hard rockos (Touch Of Evil). Olykor előkerül a talán Rhapsody (Of Fire)-ből importált, bár a csapatra már korábban is jellemző, sebesség (lásd a beszédes című "The Killing Speed Of Time"-ot).

Ez a Thorsen-Magnani még mindig nagyon jól gitározik, igazán élvezet hallgatni, de én részemről köszönöm, asszem maradok a korábbi lemezeknél. Annak ellenére, hogy a legocsmányabb szitokszó, ami a hivatalosan január 23-án megjelenő új albummal kapcsolatban eszembe jut, az a "jellegtelen".

Tartuffe

Kiadó:
Replica Records

Honlapok:
www.silentvoices.net
myspace.com/silentvoicesband

Zenészek:

Michael Henneken - ének
Timo Kauppinen - gitár
Henrik Klingenberg - billentyűk
Pasi Kauppinen - bőgő
Jukka-Pekka Koivisto - dobok

A közelmúltban az a kritika érte a blogunkat, hogy rendszeresen leskandinávozzuk a finn együtteseket, pedig a szó szoros értelmében véve Skandinávia, mint földrajzi gyűjtőfogalom, csak Svédországot, Norvégiát és Dániát foglalja magába. Míg e megállapítás geográfiai szabatosságát nem vitatom, a Silent Voices nevű finn progresszív banda 2006-os lemezéről szóló (némileg retrospektív) kritikám most kiváló alkalmat szolgáltat arra, hogy ezt a kérdést egyszer s mindenkorra tisztázzuk. Először is: a hétköznapi magyar szóhasználatban Skandináviába gyakran belefoglaljuk nemcsak Finnországot, de Izlandot és a Ferröer-szigeteket is (lásd: hu.wikipedia.org/wiki/Skandin%C3%A1via), másrészről ezen a blogon, és általában a metál zenei világban, egységes régióként kezeljük Dániát, Norvégiát, Svédországot és Finnországot, s tesszük ezt a földrajzi pontatlanság kockázatát is vállalva, mert zenei értelemben véve egy kifejezetten homogén (és megjegyzem: kiemelt fontosságú) területről van szó. Ezen a blogon tehát a nem túl népes, de zeneileg annál termékenyebb Finnország csapatai következetesen megkapják a skandináv metál jelzőt. Téma lezárva.

A Silent Voices még valamikor az 1990-es évek közepén alakult és "Building Up The Apathy" című albumuk már a harmadik a sorban. Közvetlenül a lemez megjelenése után az énekes, Michael Henneken (aki engem sokszor az Elegyből, Consortium Project-ből és Szekeres Tamás mellől ismert Ian Parry-re emlékeztet) kilépett és átigazolt az egyébként eléggé hasonló zenét játszó Sentiment-be. Azóta a srácok pihiznek, bár honlapjukon arról értesülhetünk, hogy ezév elején várhatóan előrukkolnak egy új anyaggal (az énekes személye még mindig kérdéses).

Az a kövér riffekkel megtámogatott, dallamos metál zene, amit ezen a lemezen hallunk jellegzetesen finn (skandináv metál) produktum, ami a ráaggatott címke ellenére nem túlságosan progresszív, inkább a kicsit cizelláltabb power kategóriába illenék. Ha az irdatlan technikás, kiválóan megkomponált gitárszólók tekintetében nem is (no, azért Timo Kauppinen sem favágó!), de hangulatában sok rokonságot vélek fölfedezni a nemrégiben méltatott Kiuas-szal. Tény, hogy ugyanakkor van ebben a zenében valami a német progresszív banda, a Tomorrow's Eve vénájából is.

Végeredményben nem lehet csodálkozni azon, hogy a Silent Voices még ezzel az albummal sem robbant be a metál zenei köztudatba, hiszen ilyesmivel jócskán és talán magasabb színvonalon el vagyunk látva olyan (egyébként ragyogó) finn bandák jóvoltából, mint a Thunderstone, TunnelVision, Reversion és Kiuas. Mindenesetre azoktól, akik hozzám hasonlóan nagykanállal kajolják a finn (skandináv) prog-power "táplálékot", kimondottan sületlenség lenne, ha nem adnának legalább egy esélyt a Silent Voices-nak.

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records / HMP

Honlapok:
www.empyrios.it
myspace.com/empyrios

Zenészek:

Silvio Mancini – ének
Simone Mularoni – gitár
Simone Bertozzi – bőgő
Dario Ciccioni – dobok

Mivel a 2008-as Top 10-ek listáján már agyonra dícsértem ezt a kiváló olasz zenekart, éppen ideje, hogy szenteljek nekik egy önálló kis irományt. Persze keveset tudok hozzátenni ahhoz, amit ott írtam: Az Empyrios "a taljánok válasza a SymphonyX zseniális 'Paradise Lost' lemezére: fejszaggató riffek, briliáns szólók, bődületes ének, s mindez rendkívül modern köntösben, jókora adag Nevermore, Strapping Young Lad és Raintime beütéssel." Nos, ehhez tartsa magát mindenki...

Ehhez csak annyit, hogy az Empyrios a valamivel talán szélesebb körben ismert olasz progresszív banda, a DGM igen tehetséges gitárosának, Simone Mularoninak fejéből pattant ki. A "Dicsőséges betegség" című concept-album már a második lemez; az első "And The Rest Is Silence" című debüt-anyag 2007-ben jelent meg. Ez még erősen SymphonyX-esre sikeredett (ez tulajdonképpen bók), de sajnos nem szól tökéletesen és a dallamok sem "ülnek" igazán. Persze már itt is érezhető a hartalmas potenciál, különösen olyan nótákban, mint a "Psychoterrorism", az "Insomnia" (ami olyan, mintha a SymphonyX "The Divine Wings Of Tragedy" lemezéről lemaradt bónusz dal lenne), és a "Failure Of Eye".

Időközben a banda-alapító Matteo Mastroianni dobos - kreatív ellentétekre hivatkozva - kiszállt és az első lemezen közreműködő Emanuele Casali (Astra) helyett (néhány szólót kivéve) maga Mularoni mester kezelte a billentyűket. Az eredmény egy sokkal érettebb, egyénibb és bikább anyag lett, ami minden szempontból beállítható a 2008-as év erős élbolyába. Főleg az ének miatt bennem egyre erősebbek a Raintime párhuzamok (elvégre is honfitársak), de zeneileg azért még mindig inkább a SymphonyX vonal dominál. Sebaj, ezzel olyan jeles társaságba játszották be magukat Empyrios-ék, ahol az Adagio és a Myrath számítanak meghatározónak.

A kérlelhetetlen iramú és egészen modernül megszólaló zenébe ágyazott "ízes" hörgést gyakran szinezik dallamos refrének és virga gitárszólók. Törékeny az egyensúly, de valahogy az egész olajozottan működik. Az olyan irdatlan nagy nóták, mint a "Pandaemonium", "Entering The Boulevard", "The Glorious Sickness" és különösen "A New Dawn" egy precíz és garantáltan hatékony tagló erejével sújtanak le.

A lejátszóba vele!

Tartuffe

Olyan nyögvenyelősen indult ez az év rockilag, hogy már komolyan aggódni kezdtem, az év végi tízes lista "stílusbepunnyadás" miatt elmarad. (Ez még akkor is igaz, ha egyébként a 2008-as év a legnagyobb rock ikonok visszatérésétől volt/van/lesz hangos, a szó szoros és legnemesebb értelmében.) Szeptembertől aztán elkezdtek bejelentkezni az élbolyba a lemezek, olyan váratlan irányból is, mint Izrael (Amaseffer), vagy akár Bosznia (Emir Hot).

A tavalyi kedvencekkel összevetve az idei befutókat, azt látom, hogy idén nem az agyas, progresszív, hanem az egyszerűbb (nekik legyen mondva...), klasszikus metal zenék vertek le a lábamról. Azt a megrázkódtatást pedig, hogy Yngwie és Uli Jon Roth még protekcióval sem kerültek az első két helyre, a mai napig nem hevertem ki.

Na nézzük!

Kiadó:
Galileo Records (Europe)
Nightmare Records (USA)

Honlapok:
www.heartofsun.it
myspace.com/heartofsunband

Zenészek:

Pino Tozzi – ének
Gianluca Ferro – gitárok
Davide Betelli – bőgő
Mark Vikar – billentyűk
Sigfrido Percich – dobok

Már egy ideje méregetem ezt a Heart of Sun nevű olasz progresszív metál bandát, de eddig még nem volt rá érkezésem, hogy alaposan meghallgassam a 2007-ben megjelent debüt-albumukat. Most az újév kicsit belassult első hetében végre sort kerítettem rá, amit nem is bántam meg. Több mint két évig éltem Rómában, ahol koncertekre is jártam, így tudom, micsoda renoméja van arrafelé a progresszív zenekaroknak, különösen a Dream Theater-nek.

A "Heart of Sun" lemeről ez vastagon le is jön, mert egy meglehetősen tehetséges Dream Theater klónnal van dolgunk, amelyet azért színesít jónéhány pszychedelikus, Pink Floyd-os adalék is (lásd: névválasztás). Az énekes hangja bizonyos tartományokban kísértetiesen hasonlít LeBrie mesterére. Megjegyzem az együttes myspace oldalának legutolsó bejegyzése szerint éppen új énekest keresnek. Eszerint Pino Tozzi mégsem vált be, amit egyébként meg is értek; nincs ugyan rossz hangja, de az angol kiejtésére több kritikus is tett megjegyzéseket... Hát igen, ez az olaszok nagy rákfenéje.

A banda legnagyobb attrakciója és zenei oszlopfője a kölyökképű Gianluca Ferro gitáros, aki hangszeres képzettségben viszont egyáltalán nem kezdő. Félelmetesen magas színvonalon veszi le nagy példaképei: Allan Holdsworth, John Petrucci, Greg Howe, stb. stílusát. 2005-ben "Involution" címmel jelent meg szólólemeze is, amelyen egészen elképesztő dolgokat játszik, de csak erős idegzetűeknek ajánlott.

A progos és egyébfajta metál erős frontvonalat tart Itáliában és ennek egyik stabil katonája a Heart Of Sun, még akkor is, ha egyelőre nem a gyorsreagálású, előretolt egységekkel harcol.

Tartuffe

Kiadó:
Insanity Records (Europe)
Nightmare Records (USA)

Honlapok:
www.divisionbyzero.pl
myspace.com/divisionbyzeropl

Zenészek:

Slawek Wierny – ének
Mariusz Pretkiewicz – dobok
Maciej Foryta – bőgő
Robert Gajgier – billentyűk
Leszek Trela – gitárok

A nullával való osztás (Division By Zero) az aritmetikában tulajdonképpen teljesen értelmetlen, de mint kiderült a progresszív metál világában sajátos és tetszetős tartalommal lett megtöltve. Úgy látszik, ez a hét oldalunkon a közép-európai régióban, azaz a házunk táján való barangolás jegyében telik. Két magyar együttes után most elérkezett az ideje, hogy beszéljünk egy kicsit lengyel testvéreinkről is. Ott még a bolsevik időkben is hallatott magáról a jazz és prog-rock élet; meg mint tudjuk: "Polák, venger dvá brátánki: lengyel, magyar két jó barát…"

Szóval, a 2003-ban alakult Division By Zero első nagy kiadónál megjelent teljes CD-je – mint oly sokszor – véletlen került a látószögembe. Internetes portyázásaim közben találtam rá és puszta kíváncsiságból töltöttem le. (Itt jegyzem meg, hogy lehet csahos kutya módjára ugatni a letöltések ellen, de pl. az ilyesminek másként alig lenne esélye arra, hogy eljusson a "címzettekhez".) A hallgatás közben azután nem tudtam eldönteni, hogy ez most leszakítja a fejem, vagy beszippant egy egészen elvarázsolt, földöntúli világba.

Millió más hallgatnivalóm van még, úgyhogy nem cifrázom: tehetséges, agyas, atmoszférikus progresszív metál ez a javából; Opeth és Beyond Twilight rajongóknak pedig egyenesen kötelező. Az énekes hol szigorkodik, hol amúgy Mikael Åkerfeldt-esen énekel. Meglepetés számomra, de a borongós hangulatú, ugyanakkor nagyívű nótákban még akár több hörgést is elbírtam volna, sőt az sem idegesít, hogy Leszek Trela gitáros nyilvánvaló képességei ellenére sem hajlandó klasszikus értelemben vett gitárszólókra (kivéve a  "Deadline Meeting" című dalt). Nem mondom, hogy nem örülnék néhány nagy tekerésnek, de ez van.

Bonyolultsága ellenére a lemez elejétől végig hallgattatja magát. Csak a három átvezető "szám" (inkább háttérzaj, narráció és hangulati elem: 1, 5, 8) az, amivel nehezen tudok barátkozni, jóllehet ez az "atmoszféra", zenei hangulat és lélekállapot megteremtésének eszköze.

A Lengyelek már bizonyítottak, nem is akármilyen színvonalon. Most rajtunk a sor; ezért szurkolok a Dreyelands-nak olyan nagyon…

Tartuffe

Honlapok:
www.dreyelands.com
www.myspace.com/dreyelands

Zenészek:

Horváth András Ádám - gitár
Springer Gergely - bőgő
Mijic Nikola - ének
Kas Zoltán - billentyűk
Gassama Omar - dobok

Nem egészen értem, hogy történhetett az, hogy a Dreyelands nevet viselő, progresszív metált játszó magyar csapat mindeddig elkerülte a figyelmemet. Mi itt, ezen az oldalon mindig is szívünkön viseltük a hazai hard rock és metál zenészek, együttesek meglehetősen mostoha sorsát. Tudom, hogy óriási közönnyel, olykor kegyetlen ellenszéllel kell küzdeni a fiatal magyar tehetségeknek, de az mégis irritáló, hogy nemzetközileg is értékelhető színvonalon milyen kevesek teljesítenek; legyen szó megszólalásról, hangszerkezelésről (pedig mennyi jó zenész van!), de főleg énekesi-frontemberi feladatokról. Az utóbbi időben persze voltak már biztató jelek (lásd Stainless Steel, Wendigo, Rotor, stb.), de a jobbnál-jobb külföldi példaképek koncertjeiről továbbra is tüntetőleg távol marad a "szakma"...

Persze, ha rendszeresen nézném a magyar MTV Headbanger's Ball adását - mint ahogy nem nézem idegesítő, kapkodó kameramozgásai és a gyalázatosan egyoldalú fölhozatal miatt - akkor föltűnt volna, hogy csodák csodája többször is helyet kapott itt egy rendkívül tehetséges új hazai csapat "Can't Hide Away" című klipje. Így kénytelen voltam a shockmagazin.hu lelkes koncertbeszámolójából értesülni a Dreyelands nevű brigádról.  (Lásd: www.shockmagazin.hu/magyar/index_m.html) Mivel az említett honlap szakmai ítéletét mindig megbízhatónak és mértékadónak tartottam, nem maradt más hátra, minthogy valamiképpen fölhajtsam a dicsért banda hangzóanyagát.

Elvileg hamarosan érkezik az új lemez, de egyelőre csak a "Can't Hide Away" című maxi CD-re hagyatkozhatunk. A megszólalás, keverés lehetne ugyan bikább (ez a műfajban elengedhetetlen, s reméljük a nagylemez már le fogja szakítani a fejünket), de a három dal azonnal meggyőzőtt. Tehetséges, fölkészült zenészek játszanak itt pontos, élvezetes prog-muzsikát. Mijic Nikola hangja sokszor kifejezetten Mats Levénre emlékeztet, ami nálam nem kis bóknak számít. Örülök annak is, hogy bevállalták az angol szövegeket. Tudom, hogy ez megosztja a rajongókat, de meg kell érteni végre, hogy egy ilyen kis ország nem tudja eltartani ezt a műfajt; szükség van a nemzetközi érdeklődésre, fizetőképes külföldi közönségre.

Amikor a myspace oldalukon elolvastam az inspirációként fölsorolt nagy bandák nevét (Dream Theater, Symphony X, Pagan’s Mind, Circus Maximus, Jorn Lande, Evergrey, Redemption) már tudtam, hogy nagy baj nem lehet. Az már fél siker, ha jól sikerül példaképeket választani. Meggyőződésem, hogy egy zenekarnak csak akkor szabadna saját szerzeményekkel előállnia, ha már készségszinten "birtokolja" a nagy elődök slágereit. A promó-anyagon szereplő három nóta alapján én leginkább a Dream Theater és Circus Maximus hatásokat érzem leghangsúlyosabbnak. Jól is van ez így.

Mi mást mondhatnék? Türelmetlenül várom az új "nagylemezt". Úgy szeretnék már fönntartások nélkül lelkesedni egy magyar csapatért! Ennek bíztató ígérete a Dreyelands. Huj-huj, hajrá!

Tartuffe

Na kanyarodjunk csak vissza gyorsan a jó metalhoz, mert ebből baj lesz. Még egy elhajlás (Edda, United) és a stabil (?) 30 fős olvasótáborunk is úgy itthagy bennünket, mint Szent Pál a bojnyikokat, ahogy ezt jó Regős Bendegúz aranyköpte nekünk. (Nem ide tartozik, de milyen érdekes, hogy az eredeti szólásban "oláhok" szerepelnek, ami a bakterházban "bojnyikká" (zsivány, útonálló) változik. Szögezzük akkor le, de azonnal:  ezek szerint az egész bakterház Szabó bakterestől, banyástól, Sanyi lovastól - Isten nyugosztalja - rasszista, akiktől ezúton, késlekedés nélkül határolódunk el, és megkövetjük mindazokat, akiket érzékenységében megsértett a film.)

Itt van tehát az olasz Eldritch. Most már biztos, hogy még '98-ban valamit beszedtek ezek a legények, esetleg dublőröket alkalmaztak, vagy más sarlatánsághoz folyamodtak, de az akkor készült El Nino lemezük kiugróan jobb lett, mint amit addig és azóta produkáltak. Sőt egészen konkrétan a prog-power metal egyik legizmosabb anyagát sikerült valahogy kitrükközniük akkor magukból. A kritikusok is agyondícsérték azt az anyagot világszerte, tehát nem az elfogultságot, hanem az objektív igazságot tükrözik soraim. És az sem véletlen, hogy ezt a lemezt jelentették meg újra, átkeverve és felbónuszolva. (Kritikám at lásd itt: dionysosrising.blog.hu/2008/02/05/eldritch_el_nino_1998_2007)

Élőben, a Firewind előzenekaraként lezavart, kicsit sem meggyőző műsoruk alatt vált számomra  egyértelművé,  hogy az Eldritch nem tigris. Kiforrott stílussal, Terence Holler (élőben több mint bizonytalan) hangjának köszönhetően jellegzetes megszólalással rendelkező csapat, ahol mégis a gitáros Eugene Simone játéka jelenti csupán számomra az egyetlen biztosítékot arra nézve, hogy az El Nino esetleg mégsem high-tech átverés és azt tényleg (nagyjából) ez a csapat érlelte,  gyakorolta ki, és rögzítette lemezre.

A teljes életművet részletesen bemutató, ám hosszát tekintve a tűréshatáron magasan átívelő (CD+DVD együtt közel 6 óra) kiadvány egyben fogyasztása rockert próbáló feladat, könnyen lezabálhatunk tőle.

Hallgatható, helyenként a figyelmet is felkeltő, enyhén progresszív,  dalcentrikus power muzsika Itáliából, amely valahogy számomra mégsem akar összeállni gyilokká. A promó kiadványhoz eléggé el nem ítélhető módon az extrákkal feltúrbózott koncert DVD nem csomagolódott oda, így arról nem tudok nyilatkozni.

Lehet ennél sokkal haszontalanabb dolgokra is pénzt költeni, én mégis azt mondom; csak akkor beszerezni, ha már az El Nino ott figyel a polcon. 

Túrisas