Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.maestrick.com.br
maestrick.bandcamp.com
facebook.com/maestrick

Mostanság - gondolom, mivel a hivatásom sajátos helyzete miatt meglehetősen kevés szakmai sikerben volt részem - sokat gondolkodom azon, hogy (1) mit rontottam el, (2) milyen más karrier-lehetőségeim lettek volna/lennének. Az utóbbi dilemma fontolgatása közben egy csomószor eszembe jutott, hogy lehettem volna egy rock és metál zenei kiadó A&R-osa (ha még lenne ilyen), hiszen jóformán tucatnyi bandát fedeztem már föl netes portyázásaim során hosszú-hosszú évekkel a "szakma" és a szélesebb értelemben vett közvélemény előtt (pl. Myrath).

A brazil (közelebbről São Paulo-i) proggerek első lemezéről (Unpuzzle!, 2011) történetesen Garael kolléga írt recenziót (ő is nagy kukás!), míg a japán Marquee/Avalon kiadónál megjelent második albumot (Maestrick: Espresso Della Vita: Solare) én veséztem ki 2018-ban. A Maestrick szakmai megbecsülését és zeneszerzői fejlődését igazolja, hogy időközben átkerültek egy világszerte jegyzett, sőt megbecsült "nagy" kiadóhoz, a nápolyi Frontiers-hoz. Amint ez az új album címéből legott kiderül, a 2018-as lemez folytatását, kvázi második részét készítették most el. A 2018-as anyag az élet metaforájaként egy napközbeni vonatozást (rossz az, aki rosszra gondol!) használt föl, az idei egy teljes éjszakán keresztül tartó vonatutat választott ki ugyanerre a célra, s ennek megfelelően egy kicsit tematikailag és zeneileg is sötétebbre sikerült.

Természetesen a Maestrick sajátos stílusa megmaradt, a zenekar énekese, billentyűse, fő dalszerzője, Fábio Caldeira továbbra is a legszebb brazil metálzenei hagyományok szerint komponál: a mesteri hangszerkezelést ötvözi a szárnyaló dallamokkal, a klasszikus rockzenei és progresszív metál elemeket keveri a portugál népzene és a brazil törzsi ritmusok izgalmas motívumaival. Ami pl. az Angrához képest újdonság vagy többlet, az az ún. swing/cabaret koncepció a Queen, a Diablo Swing Orchestra és az A.c.t vénája szerint, ami egy egészen sajátos cirkuszi vagy színházi arculatot kölcsönöz a szerzeményeknek.

A lemezen ezúttal neves vendégmuzsikusok is megjelennek, pl. Tom S. Englund az Evergrey-ből és a Redemptionből (Boo!), Jim Grey a Caligula's Horse-ból (Abgara) és Rhoy Khan a Conceptionből és a Kamelotból (Lunar Vortex). Ez alapján azt hiszem, nyugodtan kimondhatjuk, hogy a Maestrick kilépett az árnyékból és szép nagy, magabiztos terpeszben elfoglalta méltó helyét a reflektorfényben. Persze zeneileg mindig is oda tartoztak, de ehhez a fajta promócióhoz, ismertséghez kegyetlen sok munka kell, na meg olyan kivételes tehetség, mint amivel ezek a brazilok mindig is meg voltak áldva.

Az albumon vannak "hagyományosabb" prog metál tételek (pl. Boo!, Lunar Vortex, Ethereal) és a lineárisan gondolkodóknak komoly fejtörést okozó, összetett darabok (Upside Down, Ghost Casino, The Root), de a végére jut egy 18 perces, a Dream Theater líraibb, terjengősebb oldalát idéző nagyepika is (The Last Station). Nem könnyen földolgozható a lemez, tipikusan a sokhallgatásos, lépcsőzetesen, részletekben fölfedezős kategória, de muzikalitás tekintetében kifogástalan, döbbenetesen magas színvonalú, jó ízléssel megalkotott anyag. Majd meglátjuk, hogy ez az év végi értékeléskor mire "jogosítja" föl őket!

Tartuffe

Kiadó:
Mascot Records

Honlap:
facebook.com/bccommunion

A mindenkori labdarugó világválogatott eddig 13 mérkőzéséből négyet tudott megnyerni: ezt az eredményt még azon országok nemzeti tizenegyeinél is nehéz lenne pozitívan megítélni, ahol a legkutyaütőbb játékos is többet keres, mint egy fizikaprofesszor, és a stadionok száma bőven meghaladja a megfelelő színvonalon működő egészségügyi intézményekét.

Ha megvizsgáljuk a dolgot, nincs ez másként a zenében sem, hiszen a Frontiers kiadó évek óta állítja elő – igen, inkább termekként, mintsem alkotói közösségként tekintve a zenekarokra – az óriási buktákat eredményező zenei "válogatottakat", melyekben az összezárt egók többet töltenek veszekedéssel, mint a kreatív energiák kinyilatkoztatásával: hiába, minden csapatba lennie kell jó néhány szürke, dolgos embernek, akik egyrészt segítik a sztárok f@szméregetésből adódó konfliktusainak elsimítását, másrészt szorgos munkával alakítják élvezhető, befejezett végeredménnyé az elsziporkázott ötleteket.

Persze miért is vannak az ilyen eszmefuttatások, ha nem lehetne őket azonnal megcáfolni: a Black Country Communion első két albumával eklatánsan bizonyította, hogy minden elmélet csak akkor állja ki az idő – és az eredmény – próbáját ha létezik az állításra vonatkozó kivétel. A Glenn Hughes, Joe Bonamassa, Derek Sherinian és Jason Bonham alkotta együttes ezekkel a lemezekkel tulajdonképpen sikeresen reprodukálta a hetvenes évek két/három etalon csapatának, a Deep Purple-nek/Whitesnake-nek és a Led Zeppelinnek a zenei világát, olyan mixtúrába gyúrva őket, amiből természetesen nem hiányzott a blues nagy öregjeinek szellemisége, sőt, némi modern íz sem, köszönhetően a nyers, ám egy bivaly kitörő erejével rendelkező hangzásnak, valamint Bonamassa a tradíciókat néha megkerülő riffelésének.

A harmadik etap után aztán a kivétel ténye szertefoszlott, és itt kiálthatna fel jelen ismertető írója: nem megmondtam? – hiszen a csapat – illetve Bonamassa és Hughes – a kreatív nézetkülönbségekre hivatkozva megszüntették a kooperációt. Ezen mondjuk nincs mit csodálkozni, mert Hughes képes lenne még egy rap lemezt is "hughes-osra" formálni, aminél a szövegmondás ritmizálásába minden bizonnyal becsúszna jó néhány soulos, funky-s megoldás, ebből következően, ha az „uralni” igét ki szeretnénk cserélni az értelmező szótárakban, nyugodtan megtehetnénk azt az énekes nevével. (Írom mindezt annak fényében, hogy Bonamassa legalább ilyen sziklaszilárd akarattal rendelkezik, így borítékolható volt a szakítás.)

Bonamassa ennek ellenére érezte, hogy a maguk mögött hagyott produktum "nem futotta ki magát eléggé", így képes volt az egót a sarokba küldve megkeresni Hughes-t, akiben a közös munka nélkül eltel öt év – és a korral járó bölcsesség – feledtetni tudta a kellemetlen emlékeket. A reunionhoz aztán már csak az ifjabb Bonhamet és Sheriniant kellett megnyerni, akik a maguk zenei alázatával azonnal igent mondtak az újrázásra, leszögezve azt a tényt, hogy Bonham teljesítménye van olyan kiemelkedő, mint a két vezéralaké, és Sherinian pusztán a viszonylagos háttérbe szorítás miatt – hiába, két dudás még csak-csak megfér egy csárdában, de egy harmadik már nem - nem tudott úgy kibontakozni, mint a többi hangszeres.

A hosszú rápihenés pedig – ami a sportban nem mindig jelent jót – újból beindította az ötlet-rakétákat, és – ebben persze lehet velem vitatkozni – az azóta megjelent V. című albumot is belevéve sikerült a csapat diszkográfiájának legjobbjával előrukkolni. Indítsd csak el az album nyitószámát, a berobbanó groove szinte leszakítja fejedet, Bonham meghúzott ütemei pedig egy japán harci dob "flow"-jával kergetnek révületbe, amiből csak Hughes szinte ordító éneke rázhat fel, Bonamassa pedig végre azzal a "piszkossággal" és "döggel" szólal meg, ami annyira különbözik a szólóalbumain tapasztalható kissé steril jellegtől. (Annyit azért illik megjegyezni, hogy az első két albumhoz képest itt talán rövidebbek a jammelős, kifejtős, szerteszét ágazó szólórészek, és a gitáros több modern groove-val tolja a hangsúlyt leheletnyivel a modern rock irányába - a zenei párhuzamosok így a múltban és a jövőben végre összeérnek.)

A folytatás aztán szokatlanul modern vizekre evez, a staccato riffelés már túlmutat a blues összes stációján és a hard rock újhullámát idézi, amihez a nyers, mélyen dohogó hangzás késztet a heves fejrázásra, bár ekkor még korai ítélni, hiszen Bonamassának sikerül egy olyan dallamot kipengetni, ami bármelyik újhullámos filmzene slágerének alapját képezhetné. 

A "The Last Song For My Resting Place" aztán sikeresen mutatja meg a hard blues sokarcúságát, ráadásul úgy, hogy a folkból kinövő bluesba egy más kultúra népzenei motívumait csempészi: a hegedű, bármennyire is elterjedt a világon, nem éppen a delta vidéken élő néger rabszolgák kedvenc hangszere volt, ennek ellenére a dalban sikerült olyan "kulturális kohéziót" teremteni, amitől az összeillesztett részek teljes természetességgel simulnak egymásba.

Nem akarom a lemez összes dalát kielemezni, mivel mindegyik önálló karakterrel rendelkezik, talán csak a tényleg szokatlanul kemény és nyers hangzást emelném ki, mint közös tényezőt, bár a lemez csúcsaként aposztrofálható epikus, zongorával megbolondított "Wanderlust" – amiben végre Sherinian is megvillanthatja zsenialitását – éppen a maga bensőségességével nyugtatja meg a lelket, a "The Cove" pszichedelikus, hipnotikus, nyugodt hangvétele pedig tökéletesen mutat vissza az ősforrásokra. 

A befejezés előtt azért felhívnám a figyelmet arra, milyen az, amikor Hughes-nál elgurul a gyógyszer: az "Awake"-re tényleg az is felébred, aki esetleg süket és végigszunyálta a dalokat – de tudjátok mit, a féktelen energia megnyilvánulása (üvöltés) 75 évesen, még ilyen torz formában is, több mint inspiráló.

Garael

Kiadó:
InsideOut

Mostanában Neal Morse érezhetően új utakat keres. Nem tudom, ennek mennyi köze van ahhoz, hogy régi muzsikustársa, Mike Portnoy visszament a Dream Theaterbe, így jelenleg (talán végleg?) szünetelteti a Morse-szal közös projektekben való részvételt. Ezekről (The Neal Morse Band, Transatlantic, Flying Colors) egyébként is csak múlt időben beszélhetünk. Nem mellesleg Morse-ra rá is fért egy kis frissítés, a mániákus tempójú dalszerzés és a megszokás már kezdte negatívan befolyásolni a teljesítményét.

A Cosmic Cathedral névre keresztelt új projekt eredete egy Steve Hackett koncertre vezethető vissza, melyen Morse régi rajongóként vett részt, és sikerült személyesen is megismernie a legendás dobost, Chester Thompsont (Frank Zappa, Wheather Report, Santana, Genesis, Phil Collins stb.). Ebből azután két másik veterán muzsikus, Phil Keaggy gitáros (Glass Harp) és Byron House bőgős (Robert Plant, Dolly Parton stb.) bevonásával megalakult a Cosmic Cathedral elnevezésű kollektíva, és elkezdődött a próbatermi lekvárkészítés (dzsemmelgetés).

Állítólag (szerintem csak állítólag) a dalok kb. 80 százaléka ilyen laza próbatermi muzsikálásból, ötletelgetésből, imprózásból állt össze, de ez nem hallatszik rajtuk. Olyan kiforrott és összetett darabokról van szó ugyanis, amelyek normális esetben alaposan előkészített, időigényes, aprólékos szerzői folyamatot tételeznek föl. Na, ebből látszik, hogy itt istenáldotta, múzsacsókolta, rutinos művészekkel van dolgunk (vagy tipikus promó-dumáról). Természetesen Morse géniusza erre a projektre is alaposan rátelepedett, de a veterán mesterzenészek közreműködése adott az egésznek egy új patinát. Ettől lett egy kicsit amolyan jazz popos, Steely Dan fílingje az albumnak, különösen a rövidebb tételeknek (pl. Time To Fly, Walking in Daylight).

Napok óta figyelmesen hallgatom az albumot, és nem egyre fásultabb vagy érdektelenebb, hanem egyre lelkesebb vagyok tőle. Évek óta nem hallottam ilyen fincsi figcsiket, ilyen kísérletező kedvű, tét nélküli, éppen ezért atom laza, "groovy" jutalomjátékot Morse-tól! Persze itt is megy az "I sing for Jesus!”-féle igehirdetés, amivel nekem, személy szerint és alaphangon nem is lenne bajom, de ha reggeltől estig minden csak erről szól, az hosszútávon fárasztó tud lenni. Erről keresztényként is egy híres Terentius idézet jut eszembe: Homo sum, humani nihil a me alienum puto, azaz: ember vagyok, semmi emberi dolgot nem tartok tőlem idegennek…

A lemez egy 13 és fél perces nótával indít (The Heart Of Life), és alighanem ez a lemez legszpokszbirdesebb szerzeménye. Tuti, hogy ezt Morse készen hozta az "ülésszakokra". Az ezt követő három szám képviseli azt a bizonyos, korábban említett Steely Dan életérzést; szinte látom, ahogy Donald Fagen és Walter Becker (R.I.P.), akik mindig is elég fukarok voltak az elismerésekkel, egyetértőleg bólogatnak a háttérben. Az album elhagyhatatlan megatétele, a "Deep Water Suite" potom (!) 38 perc, és Krisztusnak arra a Péter apostolhoz intézett igéjére van fölfűzve, hogy "Evezz a mélyre, és eresszétek meg hálóitokat a halfogásra!" (Lk 5,4) Ezt persze lehet (és talán kell is) átvitt értelemben magyarázni: Ne légy felületes és sekélyes, hatolj a felszín alá, a dolgok mélyére! Kb. úgy, mint ahogy a Cosmic Cathedral gárdája tette zeneileg! Ez pont az ellentéte annak, amit a Disney művel a Star Wars univerzummal, amikor az Andor 2. évadának 3. részében szó szerint egy rave partiként vizionálja a birodalmi arisztokrácia lakodalmát! Nem tudom, ennél van-e még lejjebb...

Mi azonban nem filmes, hanem zenei blog vagyunk, így az én végkövetkeztetésem következő: a Cosmic Cathedral évek óta a Morse "univerzum" legjobb produktuma! Minden bizonytalanságot és kétséget félretéve jelentem ki: ott lesz az éves toplista élbolyában! "Launch out into the deep water!" Indeed...

Tartuffe

Mit tudunk még elmondani róla, amit itt nem írtunk le? Persze, lehetne az új anyagot csupán önmagában is értékelni, de annyira elválaszthatatlan a személyiségétől, sőt annak tökéletes lenyomata, hogy az attitűd és megjelenés csak együtt értelmezhető.

Milyen lett hát a korszakos, stílusteremtő bemutatkozó lemezt megünneplő turné CD/DVD, mindezek fényében? Összecsapott, csapongó, végletekig egoista, trehány, kontroll-vesztett, utánozhatatlanul, sőt megközelíthetetlenül zseniális. Ellentmondásos, persze, de a Maestro maga is a két lábon járó ellentmondás, már legalább 20+ éve.

Kezdjük ott, hogy alig van olyan dal, amit tisztességesen végigjátszanak. Ó, bocsánat, ez így úgy tűnik, mintha a koncert zenekari produkció lenne. Nagyon nem az. Ez szigorúan "one-man show", így is van berendezve a színpadkép. A Mester szerintem még talán egy molinót vagy hangfal-huzatot is dobott volna szíve szerint az őt kísérő, antifazon, amúgy vérprofi statisztáira, nehogy valaki őket (Emilio Martinez - bőgő, Kevin Klingenschmid - dob, Nick Marino - billentyű/ének) is figyelje a koncert alatt. Az alapkoncepció tehát, hogy egy dalból csak egy versszakot játszanak/játszik el, majd jön a szóló, aztán lépünk is tovább. Igen, sajnos képes volt lemészárolni ily módon a legnagyobb klasszikusait.

Van olyan nóta ugyan (nagyon kevés...), amit elnyom végig, de ezek közül pl. a "Smoke On The Water"-t, mint egyetlen feldolgozást, mi a túróért kellett egyáltalán elővenni? És ha már igen, miért nem volt elég megidézni egy rövid impró részeként? Ráadásul érthetetlen, de valamiért annyira amatőr az indítás, élettelenül és lassan kezdi a fő riffet. Eszem megáll! Youtube "How to play?" - sorozat, első nekifutás-szint kb. Ok, hogy nem volt (észrevehető) utómunka, de egy Yngwie ezt egyszerűen nem engedhetné meg magának.

Akad még persze bőven "csemege". Itt van az ének mindjárt. Van a csapatban persze óriási torok (Nick Marino), kitolva billentyűstől a színpad legszélére (valahol a leesés-határon), nehogy még csak a gyanú is ráterelődjön, hogy ő itt nem statiszta. Yngwie három dalt kivéve úgyis mindent bevállal, de hogy! Annyi visszhangot pakoltak az énekre, hogy én még ilyet nem b@sztam! Nemcsak szótagvégek, hanem néha egész sorok jönnek vissza és ismétlődnek folyamatosan, totálisan zavaróan, egészen el- és betemetve a (fél)dalokat. 

És mégis... Számoltam vissza a napokat, hogy érkezzen a 2CD/DVD, mert ugyan az egészen (borító+zene) katasztrofálisan elfuserált legutóbbi lemezét (Parabellum) már két ezresért sem vettem meg, ezt a koncertet tűkön ülve vártam. Mert el lehet-e olyan klasszikusokat rontani, mint a "Far Beyond", "Brothers", "Seventh Sign", "Like An Angel", "You Don't Remember", "Now Your Ships Are Burned" stb? Persze, hogy el! Yngwie lazán megoldja, vagy mondjuk úgy, hogy mindent megtesz ennek érdekében, hiszen pl a zseniális "Vengeance" a "Magnum Opus" lemezről fel van ugyan tüntetve, mint "track", de a valóságban ez annyit jelent, hogy a kötelezően és kicsit agyoncsapva letudott "Trilogy" legvégére felskicceli pár másodpercben a szóló neoklasszikus témáját. Hát, köszi, fasza, a "Smoke On The Water"-ből kellett volna ennyi...

És akkor itt jön a másik alaptézis. Olyan tűz, erő, érzés van még mindig a játékában, hogy még egy összecsapott, elhirtelenkedett "Rising Force" is robban, sok-sok év után is letaglóz. Hallottam már tőle nem egyszer koncerten úgy szétimprózni a "Far Beyond The Sun"-t is, hogy szerintem maga sem tudta, merre jár, nem beszélve a társakról, így totál élvezhetetlen is volt, de szerencsére itt most nagyjából összeszedett(ebb), rendben van. És igen, a 30 "dalos" setlistből lesz, amit soha a büdös életben nem fogok újra megnézni, mert pl. az életmű egészéhez méltatlan új, férc-dalok (Relentless Fury, brrrrrrr!), vagy egyéb effekt-abuzált hervasztások (Grand Finale) húzzák lefelé ugyan a színvonalat, de azért marad még így is bőven klasszikus pillanat, amely ezekben a meggyötört, elkapkodott, torzó formában is óriási zenei élményt jelentenek.

A DVD amúgy korrekt, jó a kép és a sztereó hang is. A statiszták tényleg annyira színpadképtelen kiállással bírnak, szegények, hogy igazán nem baj, ha a lefogyott mestert, Marshall-hegyét és Stratocasterét látjuk csak többnyire, mindezt vörös fényben. Lehetett volna az évfordulós turné hang- és képanyaga persze méltóbb, összeszedettebb, koncentráltabb, sokkal-sokkal jobb, tehetségből bőven futotta volna, adva volt hozzá minden és mindenki. (Önkéntelenül is eszembe jut, hogy anno a "Live In Leningrad" is szertelen, szétimprózott volt a kritikusok, még Szekeres Tamás (!) szerint is, pedig a "Live In Tokyo"-val összevetve, az maga volt a patikamérlegen, grammra kiporciózott anyag, dalokkal, zenekarral.) Hogy nem lett, az pontosan levezethető a főhős jelen mentális kondíciójából, a mellette párhuzamosan futó valóságtól való eltávolodástól.

Ugyanakkor, ha valami véletlen folytán Yngwie minden eddigi felvétele megsemmisülne, így a zenetörténet csak ezt az egyetlen hang- és képanyagot őrizné meg a jövőnek, akkor is pontosan látnák/hallanák a következő generációk értő (!) gitárkedvelői (vajh', lesznek-e egyáltalán?), hogy miért volt utánozhatatlan géniusz Yngwie Johann Malmsteen, az utolsó élő, forradalmi gitárhős.

Túrisas

Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.heatsweden.com

Kenny Leckremot a legutóbbi Avantasia albumon hallottam utoljára, ahol szegény Tobiasnak annyi esélye volt az együtt alkotott duettben Kennyhez felnőni, mint Adyhoz a lírába öntött Tökmag Jankóknak. A legutóbbi H.e.a.t albumot ugyan nem hallottam, de Lecremo teljesítménye és a "Force Majeure"-ről olvasott kedvező kritikák hatására kedvem szottyant az időutazásra: a "Welcome To The Future" azonban címe ellenére nem a jövőt, hanem a múltat, és azon belül is a nyolcvanas éveket idézi meg, ami a stílus aranyévtizedét tekintve azonnal megbocsáthatóvá teszi a kissé félrevezető jövőértelmezést.

Jóllehet, Lecremo hangja ráspolyossága és "áriázós" jellegét tekintve különbözik a klasszis Erik Grönwallétől, ám ez az az eltérés, amit azonnal megbocsátasz, ha meghallod ezt a fémesebb, indulósabb orgánumot, ami mégis képes a hard rock kifinomultabb és sokszínűbb követelményeinek megfelelni, legyen az a már-már heavy metalba hajló keménység, Bon Jovis érzelembomba, vagy az AOR követelte érzékenység.

S hogy milyen az album? Könnyű dolgom van, mert igazából elég egyetlen együttes nevét leírnom, hogy képet kapjál a lemez alkotta stílusról – vedd csak elő gyorsan a Europe nyolcvanas évekbeli lemezeit, tuningold fel a hangzást korunk követelményei szerint, amibe belefér egy csipetnyi tuc-tucos darabolás, és máris felkészülhetsz belépni abba a tökéletesre csiszolt világba, amit a nagynevű elődök megteremtettek. No persze, Dave Dalone nem John Norum, pláne nem Kee Marcello, de a lemezen felhangzó szólók – amikből többet is el tudnék viselni – és a hangszeres dallamkövetés úgy felel meg a stílus sztenderdjeinek, hogy illeszkedni tudjon a múlt és a jelen elvárásaihoz is.

A referencia tehát adott, lássuk, mit tudtak vele kezdeni a fiúk? A kezdő "Disaster" szintipopos felütése azonnal visszarúg minket vagy 40 évet az időben, hogy a kissé egysíkú dobolás a mai – sajnos elterjedt – divatot kövesse, ám ezen túllépve megkapjuk a lemez talán legmetalosabb tételét, ami elvetve street rock blues alapú kiterjesztését, a Dynazty-féle dallamos fémbandák közelébe löki a bandát. Szerencsére a folytatás ennél már jóval változatosabb, a "Bad Time For Love" tökéletes múltidézést mutat be, hogy aztán a "Running To You" a pályája elején lévő Bon Jovi féktelen jókedvével teremtsen az idősebb generációnak nosztalgiából szőtt repülőszőnyeget a nyolcvanas évekbe.

A fiúk innentől fogva aztán példamutató fegyelemmel menetelnek végig a hard rock stílusárnyalatain: a "Call My Name" dallamait már első hallásra együtt tudod énekelni Lecremoval, akit a csúcsponton – kötelezően – Dave Dalone vált fel, hogy egy szentimentális szólóval idézze fel, miért is tudtak valaha az arénabandák a mainstream részesei lenni.

S ha már itt tartunk, természetesen a Scorpions sem maradhat ki a hatások megidézésből, az "In Disguise" a németek "Love At First Sting/Crazy World"-ös időszakának legszebb pillanatait villantja fel, hogy aztán a "The End" már az említett fő példaképpel, a Europe-pal igyon egy dallampertut – hallgasd csak Jona Tee billentyűs retropötyögését a vintage-hangszínre vett szintetizátoron –, illetve az újfent kiváló, hagyománytisztelő gitárszólót a kötelező háttérvokállal: ha a stílus elkötelezett híve vagy, nem hiszem, hogy nem fog elborítani a gyönyört okozó libabőr.

Folytathatnám, de minek, talán csak egy olyan pillanat van, amikor úgy érzem, hogy túltolják a fiúk a nosztalgiát: "Rock Bottom" címet adni a dalnak még akkor is akkora klisé, hogy a fal adja a másikat, ha egyébként a kibontakozó arénatéma ötös érdemjeggyel felel meg a stílus-memoriternek. Mindent összevetve, ha újdonságra vágysz, lapozzál, de ha fogékony vagy egy múltbeli izgalmas utazásra, akkor vágj bele, még akkor is, ha a cím hamiskásan a jövőt – ez legyen a legnagyobb kamu az életedben, aminek bedőlsz.

Garael

Kiadó:
Dark Horse Records/BMG

Honlapok:
www.billyidol.net
facebook.com/BillyIdol

Frankón nem gondoltam volna, hogy az öreg Bálványos Vili még valaha kiad egy nagylemezt. Erre 2014 óta (Kings & Queens Of The Underground) nem volt példa. Gyakorlatilag meg voltam győződve arról, hogy a ráncos (vagy inkább ráncfölvarrott?), hidrogénszőke soft punk Ken baba innentől kezdve következetesen ráállt az EP formátumra, amiből az ucsó (The Cage) három éve jött ki, és nem mellesleg baromi jól sikerült. Ilyen előzmények után minden okom megvolt arra, hogy az új nagylemez híre fölkeltse az érdeklődésemet.

Hát mit mondjak? Az albumot indító, lityi-lötyi, hangzásban elektronyosra vett címadó és azt ezt követő, Avril Lavigne-nal duettben előadott szirupos "77" fölért egy hidegzuhannyal. (Jó, bevallom, elfogult vagyok, mert herótom van Lavigne-tól.) Ha engem kérdeztek, bűn rossz ez a kezdés, ám ha mai tizen-huszonéves fiatalokat, valószínűleg azt mondják, milyen "slay" ez a tata! Szerencsére egy kaján morgás/nyögés után Billy visszakanyarodik ahhoz, amit mindig is magas színvonalon művelt: jönnek egymás után a kommersz-punk/pop rock slágerek, s ezt már a két további duett: a "John Wayne" Alison Mossharttal (The Kills, The Dead Weather) és a "Wildside" Joan Jettel sem akasztja meg.

Gondolom, a vendég énekeshölgyekre azért volt szükség, mert Billy hangja már régen nem az, ami volt, s erről a budapesti koncerten saját fülemmel is meggyőződhettem. Mindazonáltal megjegyzem, hogy a hangmérnökök nagyszerű munkát végeztek, mert így, stúdiókörülmények között sikerült kihozni belőle valami egészen vállalhatót.

Akkor itt, most gyorsan le is tudom a kötelező tirádámat: Steve Stevens a világ egyik legjobb gityósa, technikás, karakteres a játéka, ráadásul kifejezetten jó dalszerző is. Nem értem, hogy miért nem kaphat itt hangsúlyosabb szerepet. Nem gondolok én másra, csak arra, hogy milyen jó lenne, ha a dalok legalább olyan dögösen szólalnának meg, mint élőben. Csak ennyi! Olyan nagy kérés lenne ez? Persze értem én, hogy ez nem róla szól és ez itt egy másik műfaj...

A "Dream Into It" egy túlságosan fiatalosra vett (ezért irritálóan kamaszos) kezdés után szépen megvastagszik, felnőtt hangot üt meg, és képes arra, hogy az aranykorszak színvonalát karistoló dalokkal vigasztalja meg a régi rajongókat. A "Too Much Fun", a "People I Love", a "Gimme The Weight" és a klipes "Still Dancing" kifejezetten erős dalai a negyvenegynéhány éves karriernek. Az öreg még mindig táncol, és jól táncol, mint ahogy mi is, amikor meghalljuk ezeket a nótákat.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.haremscarem.net
facebook.com/harem.scarem.band

Nem tudom eldönteni, hogy a sors vajon kegyes vagy mostoha volt-e ezekhez a kanadai dallamrockerekhez. Az ígéretes kezdés után a karrierjükben több megbicsaklás következett be, ami egyszer még névváltoztatáshoz is vezetett. Ugyanakkor hálásak lehetnek (mint ahogy mi is) Serafino Peruginonak és kiadójának, a Frontiersnak, mert a nápolyi cég nélkül aligha folytatódott volna a karrierjük mindmáig - pár év híján közel 40 éve muzsikálnak együtt!

A "Chasing Euforia" az együttes 16. nagylemeze. Az utolsó albumuk (Change The World) óta már öt év telt el, s ez jelzi, hogy egyáltalán nem erőltetik a dalszerzést. Ha jön valami magától, saját tempóban fölveszik és megjelentetik, de sem művészi, sem anyagi ambíciók nem hajszolják őket "overdrive"-ba. Ennek most pl. az is bizonyítéka, hogy a találó címmel ellátott, könnyed és életszeretetet sugárzó "Chasing Euphoria" mindössze 37 perc hosszú. Ennek ellenére az albumra ráfért 10 új szerzemény, s ez nagyjából érzékelteti is, hogy mi várható: rövid, tömören megfogalmazott, minden komplikációtól, cicomától mentes, dallamorientált rocknóták!

Ez persze nem jelenti, hogy lemondtak volna a védjegyükké vált, alaposan kidolgozott és professzionálisan kivitelezett kórusokról (a bandában gyakorlatilag mindenki mocskos jól énekel!), vagy Pete Lesperance technikás, mégis bámulatosan melodikus gitárszólóiról, melyekből itt-ott cinkosan ránk mosolyog Eddie Van Halen palackba zárhatatlan szelleme.

Nekem a lemez első fele, a "World On Fire" című balladáig bezárólag gyakorlatilag hibátlan, bár a ritmusok lehetnének egy kicsit érdekesebbek, fifikásabbak. Sajnos az album második etapja már sokkal szürkébb, egyneműbb, fáradtabb, olyannyira, hogy a komótosan poroszkáló derékhadnál tempósabb "A Falling Knife" és "Wasted Years" című daloknak sem sikerül felpörgetnie.

Sajnos a tegnap indult európai turné csak 10 nyugat-európai nagyvárost érint, s ezek közül a Bajorország legtávolabbi szögletében fekvő Aschaffenburg van hozzánk legközelebb. A magyar fővárostól potom 925 kilométerre.

Tartuffe

Hitten: While Passion Lasts (2023)

Lehet, a heavy metal mégsem halott, mert a föld alatt (underground) a mai napig fénytől elzárt gomba módjára szaporodnak a fiatal, tehetséges csapatok. Aminek csak akkor van értelme, ha ezeket hallgatja is valaki, ugye? Egyik ilyen a heavy speed érából érkező spanyol Hitten, akik úgy a harmadik lemezük (Twist Of Fate) környékén jöttek rá, hogy tudnak ők aréna-rock slágereket is írni (az "In The Heat Of The Night"-tal a nyolcvanas évek végén multimilliomosok lettek volna, dollárban), ha nagyon akarnak.

A következő két albumon ezért már a Dokken és a Ratt fémjelezte stadion (melodic) metal dominál. Olyan hitelesen tolják, hogy ha random dobja fel a Spoty (ahogy nekem is), simán hiheted azt, hogy egy ígéretesnek indult, ámde elfeledett, egykorongos formáció lehet úgy '92 környékéről. Azért a múltjukat sem tagadják meg teljesen, gyakran megy a zakatolás a dallamok alatt, ebből adódóan legalább annyiszor ugrott be nekem a Leatherwolf vagy a Fifth Angel ezt az albumot hallgatva, ahányszor az Extreme vagy a Mr. Big.

Roadwolf: Unchain The Wolf (2020)

A következő feltörekvő banda a szomszédból való, osztrákok. Ez a bemutatkozó lemezük, és erős a Judas Priest ihletettsége. Száguldó tempók, fogós riffek és metal-himnuszokat megszégyenítő, instant ható énektémák. Van azért itt motörheadesen egyszerű rock 'n' roll is (pl. Turn It Loose), amibe aztán beletolnak egy szájharmonika szólót… zseniális! Nincsenek nagy megfejtések, főleg nincsen újdonság, de amit, és ahogyan játszanak, az maximálisan rendben van.

Frissebb cuccuk is létezik, a "Midnight Lightning" 2023-as. Valamivel dallamosabb, mint a debüt, ezzel együtt kevésbé lendületes. Azt hallgatva a Priest, a Saxon és a Motörhead helyett inkább olyan, jobb sorsra érdemes csapatok jutottak eszembe, mint a Burning Point és/vagy a Grand Magus. Ergo, a saját hang keresése-kialakítása folyamatban van. Egy misét mindenképpen megérnek, akármelyikbe is hallgatsz bele, nagyot csalódni nem fogsz! Nálam hetek óta ez forog és nem tudom megunni.

Wings Of Steel: Gates Of Twilight (2023)

Végül, de korántsem utolsó sorban itt egy amerikai zenekar a Queensryche – Crimson Glory vonalról. Esetleg még ide biggyeszteném a Kingdom Come-ot is, mert időnként belecsapnak egy-egy kemény bluesba is az alapvetően finom, intelligens, mondjuk úgy, hogy némileg epikus heavy metal – mint főcsapás – mellett. Nagy meglepetés eztán nem lehet, hogy egy karakteres énekes köré épül a társulat, aki persze keresett maga mellé egy meglehetősen kompetens gitárost is.

Leo Unnermark és Parker Halub először '22-ben jelentkezett egy kiváló EP-vel, ezt követte egy évvel később az ajánló tárgyát képező nagylemez. Meglehetős önbizalomra vall, hogy tavaly egy nemzetközi turné keretében meg is utaztatták az anyagot, hovatovább "Live In France" néven megörökítették az utókor számára az élő fellépéseik hangulatát. Van ennek a magabiztosságnak alapja vajon? Én azt mondom, hogy igen, mert kétségtelenül megvan bennük az a bizonyos x faktor és láthatóan véresen komolyan is gondolják ezt a metalkodást. Én drukkolok nekik!

Kotta

Kiadó:
Century Media Records

Honlapok:
www.dreamevil.se
facebook.com/DreamEvilOfficial

A Dream Evil a "The Book Of Heavy Metal" című dalával belépett a heavy metal együttesek azon kétes értékű csoportjába, ahol a résztvevők a mozgalmi indulók mintájára írták meg a műfaj himnuszait: mint tudjuk, ezek a szerzemények nem éppen a cizellált stílusukról híresek, és hát a szövegek sem arra valók, hogy az óvodások szövegértési kompetenciamérésén megfelelő nehézségű feladattal állítsák szembe a 3-5 éves korig behatárolt gyermeksereget. (Igen, jól olvastátok, tervben van az óvodások kompetencia felmérése, iskola előtt, csak tudnám, mit fog tartalmazni: a bilizés helyes metodikáját, esetleg az ebéd utáni alvás mélységét, netalántán a finomfőzelék szeretettségének szintjét?)

De mindegy is, ha a Manowar, a Judas Priest, a Helloween és a stílus történetét meghatározó egyéb bandák képesek voltak a 356. sz. úttörőcsapat, izé, szeretett szubkultúránk számára örök érvényű, ököl- és fejrázós dalokat írni, az mindenképpen dicséretre érdemes, még akkor is, ha az említett darabok valóban nem érik el egy kortárs absztrakt komolyzenei formáció bonyolultsági szintjét, ahol a járatlanabb hallgató a zenedarabot hallván azt hiheti, hogy még a szimfonikus zenekar kissé elhúzódó hangolási próbája tart.

A Dream Evil annak idején egyike volt azon svéd bandáknak, amit Gus G. gitárfenomén keltett életre, aki az első két album után angolosan (svédesen v. görögösen?) távozott. A fiúk azonban nem estek kétségbe és gyorsan kiadták az említett dalt tartalmazó albumukat, amivel az egyszerűbb, hatásosabb (hatásvadászabb) utat választották – no, nem mintha a kezdeti próbálkozások maguk lettek volna a progresszivitás zenébe oltott védjegyei, de az akkor még ismeretlen Gus G. azért gondoskodott róla, hogy minden darabot jól megszórjon bizsergető gitárszólóval.

A hangsúly Gus távoztával az énekes, Niklas Isfeldt dallamaira helyeződött át, aki Mark Black gitáros mellett szabadon alakíthatta a Dream Evil indulós, de a skandináv dallamosságot is eklatánsan prezentáló világát. A "United" és az "In The Night" után hét évnek kellett eltelnie, mire kijöttek az egyszerűen "Six" címmel ellátott hatodik albumukkal, ami azonban nem váltotta be a reményeket: az egyszerűbb fogalmazásra való törekvés a dallamokat is elérte, és jóllehet, az együttesre jellemző öniróniát sikerült továbbra is az egyik központi elemként megtartani, az elsütött poén ezúttal szar viccnek bizonyult.

Újabb szűk hét esztendőnek kellett eltelni, mire a fiúk magukhoz tértek, és a tavalyi "Metal Gods"-szal eredményesen tértek vissza ahhoz, amihez igazán értenek. Bár az album a kezdeti évekhez képest szűkölködött a virtuóz gitárszólókban – magyarul, egy sem volt rajta – a goove-ok és a riffek felett úszó fülbemászó refrének, valamint Niklas hangja elérte a kívánt célt: az undergroundban maradtak. S ha most felvonod a szemöldököd, akkor teljesen igazad van, de az együttes tagjai korábban kinyilatkoztatták, hogy túl öregek már a rock n’ rollhoz, és nem is tudnának mit kezdeni az esetlegesen nyakukba szakadó sikerrel.

A jelenlegi EP aztán bebiztosítja az együttes ars poeticaját, az biztos, hogy nem fognak vele slágerlistát robbantani, ugyanakkor tökéletes kvázi folytatást írtak a "Metal Gods"-hoz. A három zakatolós, dallamos, és darabolós dal tulajdonképpen azokból a sémákból építkezik, amelyekből a csapat évek óta táplálkozik, ugyanakkor vitathatatlan, hogy a zenészek értenek az adrenalinpumpáláshoz, és ha tetszett az előző lemez hangvétele, akkor a "Thunder In The Night"-ban sem fogsz csalódni, hiszen úgy repkednek a zenei frázisok a dalokban, mint puskagolyók a harctéren, csak győzz elhajolni előlük – esetleg kitárt kabáttal fogadd el őket, azt megígérhetem, hogy vér nem fog folyni. (Hacsak nem vered a fejed a falba headbang közben, esetleg a felháborodástól, hogy milyen albumok képesek megjelenni a világhálón.) Ebben pedig ne befolyásoljon az a tény sem, hogy a lemez címadó dalában maga az underground félisten gitárosa, Andy LaRocque (King Diamond) pengeti a húrokat, mert sajna nem ad a dalhoz hozzá semmilyen, a Mester világára jellemző miszticizmust.

A kislemez negyedik etapja, a kötelező ballada persze hozza a szokásos minőséget – ebben a Dream Evil mindig erős volt –, a "Calm In The Storm" a hatásvadászat olyan fokát valósítja meg, amin bosszankodás helyett már röhög az ember. Sematikus? Igen! Kliséhalmozó? Igen! Újdonsággal meglepetést robbantó? Nem! Mégis, ha azt kérditek tőlem, hogy szerethető-e a Dream Evil jelenség, a válaszom csak egy hatalmas IGEN lehet!

Garael

Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze
teramaze.bandcamp.com

Ha nem tudnám, hogy Dean Wells amolyan "born-again" keresztény, azt hinném, hogy full rá van gyógyulva a speedre. Mostanában az együttes olyan tempóban szüli meg az albumait, hogy az a szakmában maximum Neal Morse-hoz, az állatvilágban pedig a házi nyulakhoz hasonlítható. Sajnos a szaporaság a zeneszerzés szempontjából nem akkora érték, mint az állattenyésztésben. Az egyik oka annak, hogy az utóbbi időben véleményem szerint a Teramaze muzikálisan elvékonyodott, éppen ebben a fölfoghatatlan túltermékenységben keresendő.

A másik faktort Kotta kolléga egy kommentben fogalmazta meg a rá jellemző éleslátással. A Teramaze másodkorszakos burjánzása (ezt a kifejezést itt találóbbnak találom a virágzásnál) egyfajta stiláris fiatalítással, modernizálással is együtt járt. Wells fazonigazította a Teramaze-t, hogy az újabb generációkhoz közelebb álljon (ezt angolul "streamlining"-nak, vagyis a fősodorhoz igazításnak hívják). Ezzel viszont a saját arculatot beáldozva jelentősen közeledett a Voyager elektronikát sem megvető metálpopos, illetve djentes riffeléssel megtámasztott szintipopos soundjához, hangulatához. Ezen túl az ausztrál metál bandákra mindig is jellemző volt egy sajátos hangzásvilág, legyen az a Teramaze-hez és a Voyager-höz hasonló progresszív műfaj (Chaos Divine, Caligula's Horse), a hagyományosabb power vonulat (Vanishing Point), vagy az extrém, ill. metalcore (Ne Obliviscaris).

A tavalyi "Eli"-t voltaképp megdicsértem, hiszen évek óta az első olyan album volt, ami - ha nem is taglózott le - legalább nem untatott és nem idegesített föl. Ehhez nagyrészt Nathan Peachey énekes visszatérése kellett. Nem mondom, a túlproducerelt hangkép, a dobok műanyag hangzása, a programozott dobok használata és a szintik üres csilingelése nem volt éppen ínyemre való, de a dalok összességében javuló tendenciát mutattak. Ez a tendencia - úgy érzem - folytatódik a "The Harmony Machine"-en is. Csak két dolgot nem értek, (1) hogy ilyen kvalitású gitárosok mellett miért nem sikerült minden dalba szépen, kötelességtudóan elhelyezni az oda illő, remekbe szabott szólót (pl. a klipes "Gloom" is nélkülözi ezt az esszenciális fém adalékot), és (2) hogy mi a karimás lópikuláért kell ilyen adottságú énekesek hangját auto-tune-nal agyonszintetizálni (ráadásul épp olyan nagyszerű dalokban, mint pl. a címadó).

Összességében a "The Harmony Machine" a jobbik Teramaze albumok közül való, de mint a telitalálatos "Her Halo"-t kivéve az összes "újkori" lemez, ez sem igazán hagy maradandó nyomot a hallgatóban. Az én emlékezetem mostanában egyszerűen képtelen a legtöbb új szerzeményt megkülönböztetni a többitől. Azért egy hazai koncertbe szívesen belefutnék...

Tartuffe